A „VERA NÉNI”

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

A „VERA NÉNI”
(a NAT bevezetéséhez…)

Nem szerettem a magyar órákat.
Mindig izgő-mozgó gyerek voltam, imádtam sportolni, főleg a labdajátékokat szerettem. Meg aztán – vigyázz: ez itt most a nagyképűség helye – „okos” gyerek voltam: imádtam a számtant, később a matematikát, fizikát, mindent hamarabb megértettem, mint a többiek az osztályban, ezért cefet rossz is voltam. Amikor egy matek-feladatnál rájöttem a megoldásra, már igazán nem is érdekelt a kiszámítása, ezért abban sokszor számolási hibákat vétettem vagy egyszerűen ott hagytam, csak a megoldás menetét írtam le. A történelmet is szerettem: olyan izgalmas volt mindig.
De a magyart nem.
Mert ott éppen ellenkezőleg: ülni kellett, elmélyedni az olvasottakon. értelmezni a leírtakat, meg kívülről megtanulni, bemagolni verseket, brh. A sok kötelező olvasmányt elolvasni (miközben kinn sütött a nap, meg hívtak a lányok is). A helyesírásról nem is beszélve, az a sok kivétel is. Meg féltem is a „Vera nénitől”, ami persze összefüggött a „magyar-órától” való ódzkodásommal is. Az utolsó padban ültem mindig, mellettem a Fehér Gabi ült, aki pont az ellentétem: mindig mindent elolvasott, értett, mindig készült és persze tudott is. Nem volt sikerélményem, egyszer sem.
Aztán hirtelen minden megváltozott, átfordult: talán a szerelem, talán „mégis” elkezdtem felnőni, rácsodálkozni a világra, hogy az nem is olyan egyszínű, nem is olyan egyszerű, a kutya tudja már. Mert éppen akkor a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” című Petőfi verset vettük, pontosabban ott tartottunk, de csöngettek és vége lett az órának. Mindenki elemezze otthon, legközelebb megbeszéljük – mondta Vera néni, és mert abban a félévben még nem „szerepeltem” éreztem, most én jövök. Minden délután Marival, első szerelmemmel, a Feneketlen tó partán üldögéltünk a „padunkon”, ott és akkor megszűnt a világ számunkra: se Vietnám, se kosárlabda, se szocializmus, csak a fák beszélgettek a bús őszi szélben velünk. Elővettem a táskámból a Petőfi kötetet meg a mindig magamnál hordott noteszemet (nem az irodalomfüzemet), el kezdtem olvasni a verset és az lecsapott rám. Elkezdtem írni. Mari csak ült mellettem, nem szólt semmit, csak a fák rázták merengve fejüket. És elkezdtem „elemezni”, ami nem is „elemzés” volt, inkább a vers és a pillanat „ihlette” reakció, egy irracionálisan szerencsés találkozás. Elkészültem, de sok minden bennem maradt, leíratlan maradt. Még aznap éjjel is villámok cikáztak bennem: a vers nem hagyott aludni. Másnap persze engem szólított föl Vera néni: olvasd föl! – nem lehetne inkább, hogy szabadon beszéljek? – kérdeztem krákogva, de Ő szokott határozottsággal és szigorral mondta: olvasd! És én dadogva, akadozva – mert a padon írtak macska-kaparások voltak, alig olvashatóak – fölolvastam az „elemzésemet”. Az osztályban „csodálkozóan beszédes” hosszú csönd lett, én óvatosan fölnéztem Vera nénire, akinek az arcáról hirtelen eltűnt a szigor, az újbóli kudarcomtól való félelme (mert valójában „szeretett” engem is, ahogy minden gyerek-tanítványát), egy pici csillag jelent meg a szemében, mosolygóssá vált az arca, kinek mi a véleménye a Gyuri „írásáról”? És az osztálytársaim – a vers alapján, ahhoz kapcsolódóan – elmondták érzéseiket, véleményüket.
Azóta le nem rakom a könyveket, már alig tudom elrakni az olvasni valókat, ha utazni megyek, a batyumban nehezebb a könyv, mint más…
Köszönöm Vera néni!
2020. 02. 07. péntek

0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

2 thoughts on “A „VERA NÉNI”

Hozzászólás a(z) Marcella Schneider bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük