NAPLÓSZERŰEN …

0 Flares Filament.io 0 Flares ×

(3.)

Az aranyhalaink élvezik. A kis kerti tavunk teljesen megtelt friss esővízzel, az esőcseppek kis buborékokat keltve csapódnak a kerti tóba, majd zavaros hullámokat verve szétoszlanak. A halak ide-oda cikáznak, majd lebuknak a „mélybe” és hirtelen vissza. Nagyon élvezik.

„Nincs ostobább kérdés, mint azt kérdezni, hogyan jutottunk ilyen sorsra – noha nem értjük, hogyan jutottunk ilyen sorsra. De ez éppen a sors, és mindenki megfizet azért, mert meg mert születni, noha erről ugyanúgy nem tehet, akár a haláláról. Ma este felmértem a mélységet, amely az erkélytől az aszfaltig tátong, és visszariadtam. Pedig előbb-utóbb cselekednem kell.” – írta Kertész Imre 2001. november 5.-én a „Mentés másként” című könyvében. Kertész akkor már zömében Berlinben élt, Budapesttől, annak politikai klímájától keserű búcsút vett, s talán nem is gondolt arra, hogy egykoron kik fogják műveit „gondozni”, kik fogják sunyi törekvéseiket – nevével takaródzva – leplezni; akik most úgy élnek, mint az aranyhalaim a frissen töltődő kerti tavunkban.

Nem tudom megszokni, nem tudok idomulni ehhez az „új”, hazug helyzethez, a gátlástalanul hazudozó hatalomhoz. Áder aláírta – olvasom a hírt – az orvosbér törvényt és közleményében tudatta (országgal-világgal): „… a döntés ritkán tapasztalható szakmai, politikai, szakbizottsági konszenzussal született meg…”, hogy nem szakad rá azonnal az ég: az egészségügyi érdekvédelmi szervezetek, a MOK nem győznek tiltakozni, hogy nem ilyen lóról volt szó, ehhez nem adják a nevüket, a NER (mert nem a miénk) köztársasági elnöke meg lazán annyit ír: „A még nyitott kérdésekre a végrehajtási rendeletek – a törvény hatályba lépéséig – választ adhatnak”. És ha nem adnak? Akkor jöhet az SZFE effektus: az ezredes legföljebb lekapcsolja majd az internetet…

Fölállok, kimegyek megint a halakhoz, érdekes, ilyenkor, ha meglátnak, de mindig csak a tó egyik oldalánál, azonnal odagyűlnek, följönnek a felszínre, tátognak, mintha beszélgetni akarnának ezzel az öreg emberrel, de lehet, hogy csak a kaját várják. Nem: beszélgetni akarnak velem, ők igen…

„Mit vezet a magyar felső tízezer? Íme, a gazdagok kedvenc autói!” – olvasom a „headline”-t, persze megnyitom az oldalt: „A statisztikák szerint a leggazdagabb magyarok csak G-s Mercedesekre 2,8 milliárd forintot költöttek…”. Nagyszerű. Aki tud, az tud. Élni. Hogyan is mondta a hódmezővásárhelyi elkullogó, most meg lassan visszabaktató: amennyid van, annyit érsz, nem, nem így mondta, „… akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete….”. Krumpliország vagyunk – súgom magamnak. mit kell ezen annyit morfondírozni. Már megint a herceget várják a lányok, a fiúk meg János vitézekké válnának hirtelen, de a mese, az csak mese; a tandíjat meg nem tudják megfizetni…

Kezembe akad a kemény-fedeles, 1955-ben nyomtatott József Attila összes versei kötetem. Apámé volt, de én is ebből tanultam a gimiben. Már a gerincborító kemény burok leszakadt, benn van a könyvben jelzőként. Fölnyitom ott a könyvet, Szegényember szeretője, a ceruzás bejegyzéseim (ilyen volt 52 éve az írásom?) elmosódottan néznek vissza rám: „ellentét, semmije sincsen, konkrét, kényszer, amíg nem változtatod meg a sorsod, addig tudomásul kell venned”… „Szegényember akkor lop, ha éhes,/ Akkor se lop, dehát nagyon éhes./ Akkor is csak szegényebb szegény lesz./ S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.”.

De legalább az aranyhalaink élvezik…

  1. 10. 15. csütörtök
0 Flares Twitter 0 Facebook 0 Google+ 0 Email -- Filament.io 0 Flares ×

Leave a Reply