(7.)
Végre süt a nap!
Az ünnep miatt hosszú hétvége van, hát (le)utazunk B-be pihenni, segíteni, beszélgetni. Közben útba ejtjük a temetőt is, félórát emlékezünk, elmélázunk egy kicsit, megtisztogatjuk a sírt; még csöndes minden, de már a friss virágok jelzik: mindjárt itt lesz a halottak napja.
Robogunk tovább, át a csodás Tisza-tavon, aztán jobbra a 34-esre, semmi változás, minden olyan, mint negyven évvel ezelőtt: ugyanolyan kockaházak, gondozatlan pajták, töredezett utak, a szegénység mindenütt átüt. Mikor először jöttünk errefelé, minden ugyanilyen volt, de az akkor az újdonság erejével hatott, akkor az a kép fejlődést, a változást, a megújulást, a reményt jelentette, de ma…
Már Kunmadarason haladunk. Nézem a házakat, ím itt van a Gyógyszertár, a Református templom, már a Polgármesteri Hivatal előtt gurulunk el, hátrébb a Piactér. Kunmadaras, vajon most is „olyan” Kunmadaras? Vajon most hogyan gondolnak az itteniek azokra az 1946-os májusi napokra, a pogromra, az éppen hazatért és agyonvert zsidókra, gondolnak-e néha rájuk is? Miért gondolnának, miért gondolnának másképp, mi változott azóta: legföljebb most nem zsidóknak mondják a félrevezetett, megvezetett emberek. Nem mozdul itt semmi…
Megérkezünk, szolidan és tartózkodóan köszönünk M-nek, a szemünk viszont őszintén mosolyog: most így örülünk egymásnak. B a szobában alszik, nem érzékeli, hogy megérkeztünk Kókusz kutya megismer bennünket, már körbe is ugrál, követeli a magáét: neki ismeretlen a Covid19, neki csak a jó-barát megismerése számít. Lecuccolunk, megiszom az elmaradhatatlan kávét, rövid séta a tó partján, aztán leülünk a teraszra beszélgetni. B. nincs jól, egész nap csak alszik, alig eszik, a mozgása sem a régi, alig beszél valamit, néha azt sem értem, mit mond, csak dühöng, keserű, nagyon készül „valahová” – mondja M., mi hallgatunk, Kókusz a lábunknál hever, közben figyeli a beszélgetést, várja a „simit”, keresi a szemkontaktust.
Egyszer csak nyílik az ajtó, botra támaszkodva, nagyon lassan kicsoszog B., kezében az elmaradhatatlan „bagó”, szemével keresi a széket, az Ő székét, bizonytalanul megáll, ránk csodálkozik: szia komácskám, de jó, hogy lejöttél, feleséged? – és lehuppan a székére. Itt vagyok én is – mondja az asszony, kis mosoly, majd B. komótosan rágyújt.
Nézem borostás, enyhén megdagadt arcát, hosszú ujjait, ahogy tartják a bagót, szemeit, amik most mintha nem szikráznának, mint régen, hiába: a nyolcvanhat év és a betegség – gondolom, pedig B.-re mindig úgy gondoltam eddig, mint aki soha nem halhat meg, mert olyan erős, mert mindig vannak tervei, mert…
Hogy vagytok, komácskám? – kérdi néhány perc múlva, miközben a „lányok” bemennek készíteni valamit vacsorára, magukra hagyják az „embereket”. Hallgatok, ahogy szoktam, várom a folytatást, ami korábban mindig gyorsan jött: most csak a csönd jön, a hamu már az ujjáig ér, leesik a hamutartó mellé. És akkor megszólal: azt hittem, hogy most majd utazgatok Las Palmasba, Palma de Mallorcára, Hawaiibe, és nézd meg, itt ülök, másképp kellett volna csinálnom – mondja lassan, de akkor úgy érezted magad jól, volt mindig ötven embered, mindenki ismert, mindenki veled akart volna dolgozni, végül is beutaztad Európát! Elmosolyodik végre, megjelenik az „apró csillag” a szeme sarkában, újabb cigaretta után nyúl és belekezd: apu mindig mondta, a kommunisták elvitték, hiába dolgoztam, mér’ a kommunisták vigyék el, majd elviszem én, hát elvettem – és hangtalanul nevet és beleszív a cigibe, képzeld, akkoriban annyi egér volt, mindenütt, csak az egerek, persze, mert annyi kajájuk volt, nem győztek zabálni, nem volt az annyira rossz, de jó se, azér’ mentem ki, dolgoztam egész életemben, miket építettem, mindenki hozzám akart jönni dolgozni, annyi pénzem volt, nem ilyen házam lehetett volna, akármilyen. Akkor abbahagyja egy kicsit, elnéz valahová, ahova én (még) nem látok, de mintha a szemébe, ahogyan ül a széken a testébe visszatér a régi énje, mintha egy pillanatra megint a régi B. lenne: egyszer, még kicsi gyerek voltam, bementem a faluban a kastélyba, láttam ott egy kakukkos órát, „ez nekem kell, mert szép”, gondoltam, jött a „grófnő” és nekem adta, mindenhová vittem magammal, aztán, amikor elváltam, eladta, hogy rogyjon rá Európa, pedig az nekem nagyon fontos volt, akkor megint elhallgat egy pillanatra, de rögtön folytatja, csak egy bánatom van, mindig eszembe jut, 86 vagyok, nem lehet ez elől elbújni – mondja ezt, mégis most egy pillanat alatt, amíg beszél, újra fiatal lenne.
Akkor botja után nyúl, bemegyek, elfáradtam – morogja, és lassan becsoszog a szobájába.
Én maradok: süt a nap.
Esteledik. Behúzódunk a szobába, nézem a tüntetés képeit, hallgatom a megrendítő zenét, a szolidaritás végre megjelenő jeleit, beleborzongok, pedig nincs is hideg. Fiatalnak érzem magam! aztán beleolvasok a kormányzati hírharsonákba, a cinikus, hazug értelmezésekbe: semmi nem változik. Ahhoz több kell!
De ma végre megint szépen sütött a nap…
- 10. 24. szombat