(38.)
Végre itthon vagyunk, megjöttünk Svájcból: kipihenten, a napi (politikai) gyűrődésektől, idegességektől mentesülve, feltöltődve, csodákat látva, rengeteg élménnyel gazdagodva és egy héttel megint rövidebb az élet. Kánikulából jöttünk, kánikulába érkeztünk; bár a haza-úton végig szakadt az eső, dörgött-villámlott – mintha az időjárás is jelezte volna: valaminek vége, valami új kezdődik.
A kocsival jövünk az ismerős utcánkon fölfelé: még mindig mindenütt eső-hordta törmelék, szmötyi tornyosul; az aszfalt „újra” töredezett, lukak, kátyúk mindenütt és persze már megint por száll a levegőben. A kocsik szürkén, komoran pihennek az udvarokban, a rendszámtáblájuk is alig olvasható – de hát nem vagyok én rendőr… Svájcban „bezzeg” az utcák tiszták, kátyú-mentesek, az autók ragyognak, a levegő tiszta – persze, könnyű nekik ott fenn a „magasban”.
Itthon vagyunk, újra itthon.
Kipakolunk, kezdjük fölvenni az itthoni ritmust, bár most OLIMPIA van, ez ünnep és kéjes szurkolás. Tobzódom a lehetőségekben: két magyar, három eurosportos csatorna között lehet választani, persze zömében a magyarokat fogom nézni, ott a mieinket közvetítik. Ott mindig mi vagyunk a legjobbak; ha nem, akkor is a legtehetségesebbek, a legsikeresebbek, akikre figyel tizenöt millió magyar és a világ. Akkor is, ha „csak” a „futottak még” kategóriába jutunk. Meg azok a menetrendszerűen érkező egyperces „HÍREK”, a butító röffenések és a tudatalattiba hatoló uszítások, milyen jó lesz – és persze így is van.
Újra itthon vagyunk.
Itthon, a veszélyhelyzetben. Mert az van. Kihirdetve. Persze csak akkor és arra, amire. Most például a ferihegyi légiirányítók munkabeszüntetése miatti „rendelet-alkotásra”, mert veszélyhelyzetben ne sztrájkoljanak. Meg máskor sem. Hogy néz(ne) az ki. Az orbáni világban, még erről beszélne mindenki és megint ki kellene találni valami elterelő konzultációt. Vagy a Nézőpontnak kellene mérnie, az meg olyan babra-meló. Hát nem lesz sztrájk, mert van helyette rendelet.
Újra itthon.
Be kéne jelentkeznem az előválasztási szervezőkhöz, hogy megjöttem, most megint számíthatnak rám (is). De nem hívom őket. Minek. Megint át vagyunk verve. A szobákban lezsírozták az „okosok”. Előre. Nem bíznak a választói bölcsességben. De a választók bízzanak bennük. Ez a világ rendje. Tényleg ez?
Újra itthon.
Thessza kutyánk viszont megveszik az örömtől: ugrál, fülig ér a „pofája”, ugrál körülöttem, egy pillanatra sem hagy békén, követeli a simogatást, a cirógatást – mintha most ő utazott volna Svájcba-
Megint itthon vagyunk, megjöttünk Svájcból…
- 07. 27. kedd