(60.)
Tegnap megint nagyon meleg volt, a hőmérő harminc fok fölé is emelkedett, A séta közben Thessza vörös nyelve kilógott a pofájából, mégis hol előre szaladt, hol vissza hozzám és már a járda szélén, amikor a sarokra érünk megáll, visszanéz rám, várja a parancsot, „lábhoz” és már lépünk is le, megyünk át az úttesten és amikor átérünk, a „mehetsz”-re boldogan előre rohan és aztán megint vissza, persze közben annyi szag ingerli az orrát, nem győzi túrni vele a földet.
Délelőtt meglátogattuk apám kilencven-hétéves nővérét, ahogy szokott, jött velünk a kilencven-ötéves bátyja is, aki a lépcsőket már lassan veszi, viszont az emlékezésekben, a beszélgetésekben, a vitákban még mindig veri a „mezőnyt”. Ezek a találkozók mindig valami újjal szolgálnak a múltról, az „én” múltamról is, bár még akkor nem éltem, mégis az emlékekből jobban összeáll egy kép, inkább film: hogyan és miért jutottunk oda, ahol most vagyunk és ahonnan – úgy tűnik – nincs menekvés: „valahol utat vesztettünk”. Thessza ezt nem érti, ahogyan sokáig én sem értettem, viszont őt ez nem zavarja, engem viszont nagyon zavart.
De nem ez volt a tegnap legfontosabb eseménye, hanem Ferenc pápa budapesti útja, homíliája és – sajnos – értelmezése(i). Nem vagyok vallásos ember, mégis tisztelem Ferenc pápát, aki pápaként is ugyanazt képviselte, tette, amit korábban is. A Le Monde „Ferenc pápa Orbán Viktor ellenséges földjein” – címmel tudósít, miközben a magyar futsalos, Dzsudzsák-„barát” külügyér büszkén jelenti: Gyurcsány alatt bezzeg nem jött Magyarországra a pápa. Mit is mondott tegnap Ferenc, amikor iránymutatást adott a püspököknek: „legyetek a testvéri szeretet tanúi. A ti országotok olyan terület, ahol régóta együtt élnek különböző népekből származó emberek. Különféle nemzetiségek, kisebbségek, vallási felekezetek, vándorlók alakították ezt az országot is multikulturális közeggé. Ez új valóság, amely kezdetben megriasztja az embereket. A különbözőség mindig kicsit félelmet kelt, mert veszélyt jelent a megszerzett biztonságra és kihívást hordoz az elért stabilitás ellen.” A pápa így szólt, igaz: a püspököket igazította el, akik – nyugodtan valljuk meg – többnyire bizony nem így tevékenykednek Magyarországon. Aztán szólt még a párbeszéd új hídjáról is, a – Budát és Pestet – összekötő kapocsról, az „elfogadásról”, a „reményről”. Vajon meghallották-e azok, akiknek szólt?
Thessza nem figyelt rá, én igen, Thessza rám figyelt – és mert kapta a simit, boldog volt, mint mindig.
Aztán arról is beszélt Ferenc pápa: „Mi is szeretnénk egy olyan Messiást, aki hatalommal rendelkezik és nem egy keresztrefeszített szolgát. Az Eucharisztia azért van előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten. Ezt nem szavakkal teszi, hanem kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet.” Érdekes: a magyar miniszterelnök is azt mondta egykoron: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, és fején találta a szöget, mert amit csinál, mert ő nem csendben uralkodik a kereszten, hanem erővel és elhallgattatja ellenségeit…
Hajnalodik, amikor írom e sorokat, Thessza békésen alszik, bár néha-néha fölpislant rám: mit csinálok olyan buzgón, vajon tényleg hajnalodik?!
- 09. 13.
(Kép: Le Monde)