(129.)
UGYANAZ?!
Te voltál már úgy, hogy az első ugatás után tudtad, ennek nem lesz jó vége? – kérdeztem Thesszától kissé krákogva, mégis komolyan a reggeli sétánkon, de még csak nem is lassított, meg sem állt a kérdésemre, csak magasba emelt farokkal szaglászta tovább a kerítés-hasadékot, mert az előbb ott valami elsuhant, amit el kellett volna kapnia. Kicsit felgyorsulva a póráz rángásától lépkedtem mögötte, miközben tovább beszélgettem vele: „Eddig voltatok ti, most MI jöttünk, mi ezzel a baj, ugyanazt csináljuk, amit ti is, amit csináltatok volna megint, ha benneteket választanak a zemberek, de nem így történt, szerencsére” – mondta tegnap (is) nekem valaki, aki korábban talán a barátom volt, mára már hűvös távolságtartással, gyanakvó tekintettel közeledünk csak egymáshoz, mondtam tovább Thesszának, te mit „vakkantottál” volna neki? De Thesszát nem érdekelte más most, csak az a gyík, ami kijött napozni, de aztán gyorsan eltűnte magát, amint érzékelte kutyám érdeklődését. „Ha tehetnéd, köztünk lennél, de nem teheted, hát morogsz” – folytattam magamban a tegnapi beszélgetést és megint éreztem a gyomromban a kiszabadulni akaró gombócot, ami egyre nagyobb és nagyobb lett.
Közben kilépett az egyik kapun egy ismerős: „régen láttam, jól van?” – szólított meg, „a másik kutyája?”, elment, sajnos – feleltem, „hát ez az élet rendje, mi sem élhetünk örökké!”
„Ez az élet rendje” – zakatol a fülemben a mondat, „egyszer fönn, egyszer lenn”, semmi különös nincs ebben, hát akkor? – kérdem Thesszától, de neki továbbra sincs kedve beszélgetni.
Tényleg „mi is ugyanolyanok voltunk”? Mi is a világot akartuk meghódítani, alig vártuk, hogy a miénk legyen: tanultunk, küszködtünk, oda akartunk kerülni, ahol eldőlnek az ügyek, ahol tenni lehet! Közben a falakat toltuk odébb, tabukat döntögettünk, és persze élveztük az életet, az ifjúságunkat. Nyertesek voltunk! Tagadhatatlanul nyertesek. Visszaéltünk vele? Csak éltünk vele? („Már mozdulatlanul lapult az indián,/ de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán/ s a szél forgatta még a puskaporszagot./ Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,/ s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár./ Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.)
Felnőttünk. Mára már megöregedtünk.
„Hisz bűnösök vagyunk mi…” – súgom most is, megint „is” magamnak, miközben Oszira gondolok a lihegő melegben, meg apámra, akik már nincsenek velem, de mégis, mindig. Micsoda terveim voltak, micsoda vágyaim, azt hittem akkor, enyém lesz a világ, nem lesz legyőzhetetlen akadály! Megoldom, tisztességesen megcsinálom!
Ugyanolyanok voltunk, mint most ők? Semmi különbség? Legföljebb abban, mi másban hittünk? Vagy abban sem?
Thessza most megáll, a sarokra érkeztünk, jön a gyalogos átkelőhely, tudja, meg kell állnia. Hát megáll. Neki a gazdi „parancsa” szent! Neki az a „HITE”!
Lassan megnyugszom. Nem: nem ilyenek voltunk. Én azt hiszem. Talán a gyerekeim is.
Hazaértünk, Thessza azonnal rohan a vízhez, a békánk éppen beugrik a kerti tavunkba…
- 06. 25. szombat százhuszonkettedik nap