(130.)
ELKERÜLHETETLEN??!
Nézzük a sorozatot. Pontosabban én nézem a notebookomon, Thessza meg fekszik a lábamnál és csak néha-néha néz kérdően rám, amikor azokat a furcsa zajokat hallja a filmből. Nem szeretem a sorozatokat, nincs türelmem mindig várni a következő és a következő és a következő részre: meg aztán mindig ismétlődnek is, ugyanazt mondják el újra és újra, miért kell ezt csinálni, miért nem elég egyszer elmondani, ’oszt jónapot. Persze „értem én”, nem értenek az emberek a szóból, lassan esik csak le a tantusz, de amikor végre leesik…
Mindig bekövetkezik.
Mindig elérkezik.
Mégis: újból és újból föltesszük a kérdést, elkerülhető lenne-e?
És újból és újból megpróbáljuk megfejteni a titkot. Miért úgy történnek a dolgok, ahogyan történnek? Ki, mi okozza? Van benne nekünk is szerepünk, vagy „csak” elszenvedői vagyunk a folyamatoknak? És ha „összefognánk”?
Vagy mindenképpen eljön a „világvége”, mindegy, hogy ártatlanok vagy bűnösök voltunk, vagyunk-e?!
Nézzük a sorozatot, pontosabban én nézem, Thessza pihen, lóg a nyelve: ma megint nagyon meleg van, pedig még el sem kezdődött a nap.
„Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen” – hallom a sorozatból a főszereplőt, éppen visszaidézi gyerekkorát, meg akarja érteni testvéreit, szüleit, miért úgy történt, ahogy történt: ki is ő valójában?! Mindannyian, én is ezt kutatjuk, keressük: mi sem akarjuk, hogy olyan legyen? Mi volt „akkor” a legrosszabb? A kiszolgáltatottság? Talán, hogy nem értettük a miérteket? Ma is kiszolgáltatottak vagyunk, ma sem értjük a miérteket – és oda a „nagy dolog a gyerekkor” is. Sőt: már nincs előttünk a „nagy betűs” élet sem…
Könyvek hevernek az íróasztalomon: amott Vámos Miklós Sánta kutyája. Az életem története. Az életünk története. „A tűrés művészet, s tenéked volt módod e téren maradandót alkotnod” – morfondíroz magában (az akkor éppen) Solti Éva főhős-főszereplő, aki már leélte életét a XX. századi Magyarországon és még mindig keresi azt és vele keresem magam is.
De hát „kétezer éve” keressük!
Thessza nem keresi, fekszik a szőnyegen, fejét a két mellső lábán pihenteti, alig szuszog. Neki sokkal egyszerűbb, nem is bonyolítja túl: „a gazdi itt van, talán nem is olyan feszült, mint szokott lenni; ma is megvolt már a jutalomfalat is, a reggeli is; majd megyünk sétálni, vadászni is” – gondolja, nem kell ennél több.
Elkerülhető-e?! – zakatol bennem továbbra is a kérdés.
„Mindig dönthetünk másképp!” – jön a mondat a főszereplőtől. De mi a másképp? Honnan tudhatom? Kellenek, kellenének kapaszkodók nekem is, talán a jutalom-falat sem ártana néhanapján. De kitől is? Mi is lenne a „jutalomfalat”? Nem lenne elég, ha meglátnánk, ha meglátnám a jót, a szépet, a követésre méltót? Észrevennénk? Észrevenném? Thessza mindig észreveszi! Pedig neki „csak” gazdi van…
- 06. 29. szerda százhuszonhatodik nap