Címke: Ady

„MORITURI TE SALUTANT…”

„MORITURI TE SALUTANT…”

 

„Morituri te salutant: új magyar társadalom” – írta Ady 1905-ben(!).

Ma vajon mit írna?!

Talán ugyanezt?

Most pöfögve, fekete füstöt okádva vajon melyik part fele tart az a bizonyos komp? És a kompon „utazók” melyik partra akarnak menni: arra, amerre a kapitány vezeti éppen? Jó az nekik, oda kívánkoznak?

Tudják egyáltalán, merre tart az a komp?

Mert bizony a kapitány, aki állandóan a hangszórókon keresztül hallatja öblös hangját, hol ezt, hol azt a partot jelöli célnak. Pontosabban a megafonból recsegő összevisszaság hallatszik. Mintha a gépésznek más parancsokat osztana, mint amit a hangszórókba rikolt.

„Erre csörög a dió, arra meg a mogyoró” – de merre megy a „hajó”? Megy egyáltalán? Vagy csak „133 bátor” ember húzza a kompot mindkét partról: hol az egyik partról, hol a másik partról erősebben, a kapitány parancsa szerint – a komp meg ott áll a semmi közepén.

És mégis halad!

Mert ez egy furcsa hajózó komp, az időben bezzeg tud haladni: visszafelé! Az ezeréves magyar múlt zavaros képe maszatolódik, sejlik föl a víz fölött kavargó sűrű homályból. Ezeréves sérelmek, nemzetiségi ellentétek, gaz Kun Béla, Trianon, dicső Horthy Miklós apánk, a történelemből is kiretusált Kádár, külföldről belepofázó liberális bürokraták, keletről érkező migráns hordák, állandósuló belső ellenzéki ellenségek bugyognak föl a mélyből.

Vajon mit írna ma Ady?

Hogy megint hazudják csak a Kelettől-Nyugatig irányt? Hogy a komp is már hazugság lett megint? Hogy megint a mocsár az úr, ami lehúz, nem enged, fogva tart erősen? Hogy megint „teleujjongják a világot”, hogy nálunk már kiépült Európa, ez a világ közepe?

Miközben menekül, aki tud; százezrek – köztük gyerekek – éheznek, szomjaznak, esélyük sincs a jobb életre; megint a munkanélküliség réme rettegtet; a megalázó és sehova nem vezető közmunka jut, ha jut; és megint „piszkos, gatyás, bamba” társakat kreál az „úri” bagázs, mert azt hiszi, arra van szüksége.

Erről írna?

Vagy arról, hogy most megint hátra kell nézni, nem szabad előre? Hogy megint „néhány Fáraóé ez az ország”; megint „gúlák és piramisok” épülnek, csak most stadionoknak hívják azokat? Megint jön a nyílzápor, a kerékpáros deszant, csak most légelhárító rakétáknak hívják és közmunkás-katonáknak?

Miről írna Ady?

„Ave Caesar, morituri te salutant…”

  1. 05. 20. szerda

Heti Ady: Megszerettetik a hazát (L. Horváth Katalin)

Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22.–Budapest, Terézváros, 1919.január 27.) nem csak szépíróként alkotott maradandót. A magyar sajtó történetébe is örökre beírta a nevét. Páratlan éleslátása több mint egy évszázad távlatából még lenyűgözőbb, mint a maga korában lehetett. Amellett, hogy publicistaként naprakészen, tényszerűen dokumentálta az eseményeket, a legapróbb részletektől kezdve az általánosan levonható tanulságokig mindent észrevett. Száz évre előre.

Nincs olyan mai társadalmi, közéleti jelenség, amelyről ne találnánk leírást, elemzést Ady tollából. Ezért, okulásképpen indítottuk el Heti Ady rovatunkat.

MEGSZERETTETIK A HAZÁT

Párizs, augusztus 11.

Andrejev Leonyidnak van egy fájdalmas és nagyon kegyetlen története a hazáról. A szerb diák a nagy orosz városban, mondjuk Moszkvában, részeg diáktanyán sírva ordítja, hogy Szerbia dicső ország. Bámulva vagy röhögve néznek reá a diákok, oroszok, német eredetűek és lengyelek. Egyik orosz diák például tüdővészessé dolgozza magát, hogy egy-két évre Nyugatra mehessen. Berlinbe s mindenekfölött Párizsba, a kultúra, a fény, a szabadság metropolisába. S a szerb diák ezt nem érti, ő zokogva dúdolja az ő vad, szerb nótáikat, ő Szerbiába vágyik.

Mondják, hogy ez az özönvízelőtti érzés, ez a gyámoltalan nosztalgia benne lappang a kis népek legműveltebbjében is. Lehet, de az is bizonyos, hogy Magyarország tanult fiaiból egy évtized múlva ez érzésnek még a nyoma is kivész.
Ignotus ír valahol a törzsökös, de európai lelkű magyarok tüzes magyar-gyűlöletéről. Ez a magyargyűlölet szerelem volt Berzeviczy Gergelynél, Széchenyi Istvánnál. Petőfinél is az volt, Kecskeméthy Aurélnál is, még a különben nem jelentékeny, de derék, szegény néhai Bessenyey Ferencnél is.

Az új generáció magyar intellektueljei már nem ilyen szerelmes gyűlölők lesznek. A magyarországi úri, papos betyáruralom ezeket el fogja vezetni az undorhoz.
Borzasztó az, ha magyar intelligens ember külföldön él, s hazai lapokon keresztül hazatekint. Ha a „Budapesti Hírlap” és társai kerülnek a kezébe, s ha távolról jobban, mint közelebbről figyeli azt a nép-gyilkosságot és kultúra-ölést, ami otthon folyik. Ami elfogja, az már több, mint düh és más, mint a csömör. Valami olyan érzés, amilyet a biblia-író a Jehovának adott Sodoma elpusztításakor. Itt már vége van hitnek, megértésnek, filozofálásnak.

Csak azt érzi az ember, hogy van egy ország Európában, melyet néhány ezer ember hatalma s buta gonoszsága Koreánál aljasabbá tesz.
A kultúrember különben is túl van a nacionalizmus nyavalyáján. De összeköti azzal a társa­da­lommal, melyből támadt a kultúra s a kultúrának még fölszabadítható erők közössége. De ha így tart tovább, mint most van, mi kösse a magyar származású kultúrembert egy társadalom­hoz, mely az emberiségnek semmit sem ad?

Mi kösse az ő Magyarországához, mely néhány ezer úri nomádnak a vadászterülete, s ahol, hogy a néphez ne férkőzzenek a fölvilágosítók, inkább elpusztítják a népet is.
A patriotizmusnak új, emberi kultúrformáját is ki fogják ölni a magyarországi intellektuelek és szabadságharcosok lelkéből. Helyébe teszik a reménytelenséget s a lassan-lassan már szenvedélytelenné váló undort.

Magyarország mai urainak, akik tűzzel-vassal éppen most harcolnak a demokrácia első föllépése ellen is, ha egy kis lelkiismeretük volna, dermedten kellene meglátniuk ezt a szinte páratlan, megrázó kultúrpszichológiai jelenséget.
Népszava 1908. augusztus 16.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

LIBRARIUS

Tovább a folytatáshoz

Üzenet Orbán Viktornak (41.)

Orbán-fej-vagyhu-2_1Ady Endre:

Kétféle velszi bárdok

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.

Tovább a folytatáshoz

Üzenet Orbán Viktornak (38.)

orbán árvízAdy Endre: A gyáva hatalmasok

Parancsolnak, de gyönge hittel,
De elbánnak a komisz szeliddel

S ha vár a népség szépet tőlük,
Van nekik mindig jó fagyos téljük.

S ha jár Sors és Sorsot járat,
Ők gajdolnak elébe a Nyárnak.

Óh nagy dolga a dolgosoknak,
Milyen kevés a hatalmasoknak.

Nagy pulyaságban milyen gyávák
És mégis a mi erőnket kivánják.
Nyugat, 1912. 16. szám

Üzenet Orbán Viktornak (37.)

orbán árvízAdy Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek –
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém –
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.