Séta…

Csak úgy, céltalanul, a kutyám által irányítva, bandukoltam napi, második „rendes” sétámon. Lehajtott fejjel, a lábam elé nézve, magamba merülve, lassan battyogtam. A nap melegen sütött. Szél se rezdült. A levelek mozdulatlanul és ernyedten lógtak az ágakon. Kevesen voltunk az utcán, ebédidő után járt az idő. Dance, a kutyám egy kicsit előreszaladt, majd megállt, megcsóválta a farkát és visszanézett, rám. Aztán újra előresietett. És megint megállt. Szaglászott. Fölemelte egyik lábát és odajelölt, pont a talált helyre. Aztán megint előre. Megállás. Szaglászás, farok csóva. Majd a visszanézés. És aztán megint minden elölről. Fáradhatatlanul és élvezettel.
Aki az utcát rótta, egykedvűen, maga elé bámulva baktatott. Néha egy-egy autó suhant el mellettünk, de még csak fékcsikorgás se zavarta a csendet. Szinte hallani lehetett az izzadságcseppek csorgását. A levelek között a madarak is az árnyékosabb hűvöset keresték. Egy macska elnyúlva hevert az árok menti porban, de a kutya rá se nézett.
És ekkor fölemeltem a fejem. Megláttam. Behúzott vállakkal, berogyott térdekkel csoszogott. Kétoldalt mindkét karja lelógott. Kezeiben egy-egy szakadásig tömött szatyrot húzott Szinte csak vonszolta maga mellett a földön. Alig emelt talppal kettőt, de nagyon rövidet lépett. Aztán megállt. Újra szuszogott egyet. Aztán megint kettő rövid csusszanás előre. Aztán a szuszogás. Kettőt újra előre. Újabb szusszanás.
Tovább a folytatáshoz →