A Robi ma lelkendezve jött be az iskolába, ilyennek azóta nem láttam, hogy beborították az arcát piros pattanások a növekedéséből kifolyólag befolyásolva. Ez őt nagyon zavarta, pedig nem kéne, mert a Gabinak, a Selmeczinek és a Szijjártó Pityunak is piros az arca, sőt a Matolcsy Gyurinak még a segge is. Szóval a Robi lelkendezve mesélte, hogy tegnap ott volt egy bulin, ahol egy szökőkút is folyamatosan csobogott, ráadásul jó hangosan, hogy ne férjenek el az emberek a téren és ne hallják egymást, de ők odaálltak a vízsugárhoz és akkor az abbamaradt, és ezért ők, mint Mózes szárazak maradtak. Ezt ugyan nem értettem, mert Mózesról csak azt tudtam, hogy kőzúzó volt. De mindegy: nekem se nem kell mindent tudnom és értenem.
Szóval a téren megjelent sok ember azért, hogy énekeljenek egy jót. A téren volt egy hatalmas és ijesztően förtelmes, oszlopokkal körülvett monstrum (ezt a Wikipédiából néztem ki, hogy mi a csoda), de arra még a külföldiek se nem voltak kíváncsiak, csak arra, ami a parkolóból kivezető út másik oldalán volt. Rengeteg fehér kő látszott, meg mindenféle cipő, könyv, elsárgult levél, okmány, igazolvány, bőrönd, kép meg virág. Az egésznek olyan igazi emlékezés hangulata volt, mert érződött, hogy minden tárgyból sugárzik az emlék és a varázslat! Na, azt nézegették az emberek. Meg volt egy nagy színpad is, bár nem olyan nagy, de mégis, és akkor azon elkezdődött a műsor is. Az emberek persze közben is beszélgettek, igazi zsidó vircsaft keletkezett, bár azt se tudom, hogy mi az, de mégis olyan emberi és tök-jó volt a hangulat. A Robi azt mondta, hogy akkor fölment a színpadra a Fischer Ádám bá, aki a fölkompf és a stylelist (ezt már az idei irodalomkönyvből puskáztam, és majd az ofő, a Nemzeti Pedagógus Kar tagja utólag megmondja, hogy ez jó-e ide, vagy se nem) szerint is egy jó fej pali (a Word szerint férfi) volt. No, Ő elkezdett minket „tani- tani”, de úgy, hogy észre se nem vettük, mert beszélgetett velünk és együtt örült a hibáknak meg a jobban sikerült hangzásoknak. Szóval egyszer csak elénekeltük végig a Rabszolgák kórusát: kicsit lassan, botladozva, hamiskásan és mégis: kipirult arccal a 15 éves és a 70 éves is, a magyar és a külföldi is, még a rendőrök a háttérben se nem voltak olyan morcosak a kameráik mögött és a még a bakancsukból se nem néztek olyan nagyon morcosan.
Együtt voltunk és ez olyan jó volt – mondta Robi végül. És én úgy irigyeltem ezért, hogy ő már ilyet is átélhetett.
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 64.
2014. szeptember 3.