https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=9EHgT54Vxjs
Ma a You Tube-on belebotlottam „A halál 50 órája” című film híres harckocsizók indulójába. Megrázó! A katonák az induló éneklésével, bakancsuk ütemes dobbantásával adják vissza parancsnokuknak a hitet, folytatni kell! Elszánt arcuk, jéghideg, kemény tekintetük, előreszegezett álluk ellenállhatatlan, mindent beszippantó, brutális erőt sugároz. Csak a parancsnok tisztiszolgája, Konrad nem énekel, tiszta szemmel, mégis zavartan néz körbe, egyik lábáról a másik lábára billeg. Ő haza akar menni. Várja Őt a család, a föld. Énekelj – mordul rá a parancsnok. És Ő elkezd énekelni, halkan, rekedten, hamisan. Hangosabban – hangzik a parancs. És akkor elkapja Őt is az ár, szeme üvegessé válik, csillogni kezd, már az Ő csizmája is keményen koppan, görnyedt háta kiegyenesedik, már csak az induló zenéje számít, itt van újra, itt van, érzi az erőt, a gondolatnélküli indulatot… megint minden olyan állatian egyszerű.
És mindig minden újra kezdődik. Miért van az, hogy az indulók kétnegyede hatásosabb, miért van az, hogy „Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,/aki alattomos./Sem népet, amely retteg, hogyha választ,/szemét lesütve fontol sanda választ/és vidul, ha toroz.” (József Attila: Levegőt)