Még szerencse, hogy nem tegnap este volt a magyar kupa-döntő. Fociban. A Fradi és a Vidi között.
Akkor Ő nem védhette volna meg hazáját az Európai Parlamentben, nem dicsekedhetett volna a (egyéni) sikereivel, nem lehetett volna büszke az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló, 2003. április 12.-én lezajlott magyar népszavazásra (ami ellen – akkor és ott – uszított), nem élhetett volna „parancsoló kötelességével”, hogy fölszólaljon.

Szóval Orbán mesél. Már nem először, vélhetően és előreláthatóan nem is utószor. Persze arról, ahogyan Ő látja. Ahogyan láttatni akarja. Ahogyan – szerinte – minden magyar és keresztyén embernek látnia kell. Igét hirdet. Kinyilatkoztat. Megfellebbezhetetlen. Aki nem úgy látja, mint Ő, az liberális, kommunista, és ellenség.

Orbán mesél. Persze nem közénk ülve, „(igy nem szökik rá hirtelen az éj)”, hanem pulpitusról. Arról, hogy mi érdekli az „az európai embereket: törvényes rend, közbiztonság, bevándorlás.” Arról, hogy „…a magyarok általában szeretnek egyenesen beszélni a nehéz dolgokról. Ilyenek vagyunk, nem szeretjük sem a locsogást, sem a mellébeszélést, egyenesen szeretünk beszélni, vagy sehogy. Egyenesen beszélünk hát a halálbüntetésről, a bevándorlásról, ráadásul úgy érzékeljük, hogy az eddigi diskurzus, amit sokan PC-nek, politikailag korrektnek mondanak, nem vitt közelebb bennünket, európaiakat a megoldáshoz.” Mert nem az Ő szája íze szerint főznek Európában. Mert most megint nemcsak kapni lehet, hanem adni is kell valamit. Most nem a magyar Kossuthot kell Európának befogadni, hanem nekünk kellene könyörületesnek lennünk másokkal. Most nem Tiborcz nyeréséről van szó, hanem hogy Tiborcz is adjon valamit a közösnek.

Orbán mesél, közben „… fecseg a felszín, hallgat a mély.” Nem bölcsen, hanem zavarosan. Arról, hogy „… mi, magyarok azt szeretnénk, ha Európa az európaiaké maradna, és meg akarjuk őrizni Magyarországot is magyar országnak”. Amikor mi megyünk valahová, akkor a szabad mozgás pártján állunk. Amikor hozzánk akar valaki jönni, akkor az munkát akar, meg akar élni, a magyar földből, a magyarok munkájából, és ezt nem engedhetjük. A magyarok unión belüli munkavállalása nem a megélhetésről, nem a jobb életről, a biztonságról szól, hanem a mindenkit megillető szabad mozgásról. Ugye érthető – kérdez rá a mesélő a nyomaték kedvéért. „Ön, amig szóból értek én,/nem lesz tanár e féltekén” -/gagyog/s ragyog.”

Orbán mesél. Az „őrültségről”, hogy „… tárjuk szélesre a kapukat, és jöjjön, aki akar”. Hogy kvóta legyen. Hogy közösen oldjuk meg. Hogy mindenki járuljon hozzá valamivel. Hogy azok is emberek, akik ide menekülnek. Még ha illegális úton is. Nem! Szó sem lehet róla! Ez elképzelhetetlen – kiáltja bele az éterbe a magyar miniszterelnök Európában. „Az én álláspontom az – örülök, hogy a vita erről elkezdődött –, hogy kvóta helyett meg kell engedni az egyes tagállamoknak, hogy maguk döntsenek erről a kérdésről. Mi, magyarok magunk akarunk dönteni arról, hogy akarunk-e bevándorlókat Magyarországon vagy sem.” – néz szét a mesélő és nevetgélve tapsol és viháncol mögötte a kísérő slepp.

Orbán Viktor mesél. Arról, hogy „… Magyarország semmilyen megállapodást és egyezményt nem írt alá senkivel arról, hogy miről nem lehet beszélni Magyarországon – vagy hogy miről lehet. Arról sem írtunk alá megállapodást, hogy miről tarthatunk konzultációt, és miről nem. Milyen témákat vethetünk fel, és milyeneket nem. Az unióhoz való társulási szerződésünk semmilyen kitételt nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az Európai Unió tagállaiban bizonyos dolgokról nem szabad beszélni, vagy bizonyos kérdéseket nem szabad fölvetni. Éppen ezért mi az uniós alapszerződés megsértésének tekintjük, ha bárki megpróbál abba beleszólni, hogy mi, magyarok miről nyilváníthatunk véleményt, vagy miről nem.” De ez már nem mese. Ez nem egy virtuális valóság. Ez nem a képzelet játéka. Ez nem a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz meg szenvedje el a büntetését. Ez durva hazugság!

Micsoda balszerencse, hogy nem tegnap este volt a magyar kupa-döntő. Fociban. A Fradi és a Vidi között. Akkor Orbán csak szotyit köpködött volna a nézőtéren, nem eszméket, értékeket.

2015. május 20.