Először alig voltak. El se érték a kort. Meg se tapasztalhatták a „békés öregedés” örömeit, bánatait. Aztán elindult a rendszer: először csak kicsiben, a „kiváltságosoknak”. Talán néhány százezernek. Köztisztviselőknek, vasutasoknak. Aztán egyre többeknek és többeknek: egyszerre sokan lettek. Millióan, később több millióan. Kezdetben alig néhány százalékát tették ki a népnek, aztán már meghaladták a húszat is, majd egyre többet. 30-40 évig fizették a járulékot, közösen gyűjtötték a nyugdíjra valót. Aztán vagy megélték, vagy nem. De volt remény, volt valós várakozás: 40 év múlva is lesz itt egy kis ország, ahol élvezhetik majd a nyugdíjat; lesznek gyerekek, fiatalok, középkorúak, akik majd fizetik tovább a járulékot, mint ők fizették annak idején apáikért, és abból lesz nekik is nyugdíjuk; és lesz kormány is, aki nem változtatja meg a rendszert és ott áll majd mögötte garanciával.
Akkor volt bizalom, bizakodás: megérjük és kapjuk is, leszünk is, és éljük is. Pedig a 30-40 év, szinte beláthatatlanul, elhihetetlenül hosszú idő, maga az örökkévalóság. Akkor reményt adott, hogy egyre bővültek a szolgáltatások, az ígérvények. Persze már akkor is voltak disszonáns hangok, ellenvélemények. De mindig elindult egy megújulási folyamat, egy átalakulási akciósorozat, egy nyílt egyeztetés. Hogy ne legyen, hogy megszűnjön, hogy megint jöjjön a Taigetosz, őrültnek tűntek a riogatók. Pedig már nincs Alkotmány, nincs alkotmányos garancia sem, a biztosíték holmi Orbánok és Selmeczik szava, ami annyit ér, mint ablakos tótnak a hanyatt esés!
Fogyunk. Vészesen fogyunk. Egyre kevesebben tudnak és akarnak fizetni járulékot. Nincs bérért munka, nincs kereslet bérmunkára, csak cincog a bér a zsebben. Miért is higgye el bárki, hogy érdemes? Már nem hiszik el, hogy ígérvényeiket majd be tudják váltani, hogy megéri, hogy kifizetődő. A napról-napra élés, az elgurult garasok keresése, a megtapasztalt szomszédok kálváriája – minden ellene szól! Akkor hogyan lesz?
Amerikában szétpukkant egy lufi: oda a 13. havi nyugdíj; Görögország nem fizeti, mert nem tudja fizetni a hiteltörlesztéseit, gyerünk elvenni a nyugdíjasoktól; nem vagyunk versenyképesek, majd a nyugdíjasok árán azok leszünk!
Gondoskodj önmagadról, szól a fölszólítás. De a bér az egyszerű „újratermelésünkre” sem elég! Abból nem futja a gyerek taníttatására, ha baj van, a gyógyíttatására, egy kis pihenésre: hogy lehetne abból még félrerakni az öregkorra?!
Közben a gazdag egyre gazdagabb, aztán még gazdagabb lett, a szegény meg, már a lecsóba se jó.

Mi lesz itt …

2015. július 16.