Beszélgetünk. Szűk, baráti körben. Semmi különös, folyik a szokásos diskurzus. Mi van a gyerekkel, hova mentek nyaralni, a kutya milyen aranyos volt már megint, jó a hajad, tulajdonképpen minden rendben van. Beszélgetünk.
Aztán belecsapok a lecsóba. Nyílt fasizmus ma még nincsen nálunk, hiszen mi is itt vagyunk és lökjük a rizsát – mondom, de ez már mégis csak az. És tudtok olyan országot mondani, ahol a fasizmust belülről győzték le? Nahát, akkor most, hogy is van ez? És tudjátok, mi a legnagyobb baj, hogy elfogadjuk, hogy kezdünk hozzászokni, hogy keressük a lehetőségeket a zárt keretek között is, hogy beilleszkedünk, és még mindig reménykedünk abban: majd mi jövünk és akkor jó lesz. Szóval: a kollaborálásunkkal teljességgel legitimáljuk a rendszert, hozzájárulunk a továbbéléséhez, sőt, egyre jobban berendezkedünk. Az ember már csak ilyen.
A kis csönd után óriási hangzavar támad, ahogyan annak már, egy ilyen szűk körű, baráti beszélgetésen lennie kell. Élni kell, miért baj, ha valaki küzd a boldogságáért, a gyerekei jövőjéért, egy kis szeretetért, utazásért, kocsiért? Jobb lenne, ha itt hagynánk ezt a kib@ott országot, hová menjek, minden ideköt – adja meg a kontrát valaki. És mért baj, ha örömöt okoz a munkám, ha azt csinálom, amit akarok, még pénzt is keresek vele – folytatja más. Nézd meg, milyen népszerű a Jakubcsek műsora a köztévén, mennyien nézik, mi lenne a baj vele – replikáz a harmadik. Szóval nem lehetek boldog, mi van akkor, ha mégis, ha boldogtalan vagyok, akkor sem változik semmi, akkor meg – zárja le a tirádát a negyedik.
Aztán valaki nagyon halkan, szinte alig hallhatóan azt mondja: dolgozni, csinálni, élni kell. De kerítést építeni; cigány, és zsidóvicceket szó nélkül hallgatni; Kövér Lászlóval egy gyékényem szidni a kommunistákat; a budapesti olimpia rendezéséért pénzért beszállni; Orbán Viktor gazemberségét bölcs politikai, államférfiúi cselekedetként beállítani; egyházi vezetőként az elesettekért nem megszólalni; kritikátlanul élni nem kell.
Csönd lett.
2015. augusztus 9.