Te nem szóltál nekem, hogy a kirúgásomat miért fogadtam el zokszó nélkül, mert értetted, hogy nem akartam nyíltan ütközni az igazamért: mert reméltem, hogy – balhé nélkül – el tudok majd újból helyezkedni.

Én nem kérdeztelek: miért nem ordítasz, tüntetsz a pedagógus-társaidért, mert értettem, hogy elvesztenéd a munkádat.

Ő nem kérdezett senkit, hogy miért hagyják az árokpartján meghalni, mert értette, hogy most ez a trendi, és senki nem szeret a mainstreammal szembe menni.

Én nem kérdeztelek Téged, hogy miért engeded a fiadat szolgálni a regnáló hatalmat, mert tudtam, hogy – bár nem értesz vele egyet – aggódsz a jövőjéért.

Te nem kérdezted az utcán kidagadt erekkel zsidózó, cigányozó szomszédot, hogy honnan van ez a zsigeri gyűlölete, mert tudtad, úgy gondoltad, reménytelen egy félrevezetett emberrel vitatkozni.

Ő nem kérdezett engem, miért nem állok ki nyíltan az elveim mellett, mert látta, hogy fásultan bámulok magam elé.

Mi nem kérdeztük őket, hogy ez miért jó nekik, mert értettük a félelmüket a jövőtől.

Ők nem kérdeztek minket: miért nem állunk be a sorba, mert nem akarták meghallgatni az érveinket, megérteni elveinket.

Mi nem kérdeztük egymást: mi végre ez a nagy egyet nem értés közöttünk, mert indulataink vakká tettek bennünket.

Mi nem kérdeztük a rektorokat, miért nem szólalnak meg a Corvinus Egyetemért, mert tudtuk, féltik az állásukat és az egyetemüket.

Mi nem kérdeztük a katolikusokat, és papjaikat se, miért nem tiltakoznak a püspök megszólalása ellen, mert tudtuk, hogy ők úgysem szólalnak meg.

Mi nem kérdeztük a falusiakat, jó ez nekik, mert tudtuk, azt felelnék, volt már rosszabb is.

Nem kérdeztük a rettegő gyermeket sem, mitől fél, mert tudtuk a választ…

2015. szeptember 12.