Már visszafelé jöttünk a nagykörünkről. Dance már kevesebbet szaladt előre, inkább mellettem poroszkált. Néha megállt, megszaglászta az avart, lábaival föltúrta a leveleket, de már ő is inkább otthon szeretett volna lenni. Hűvös szél fújt, neki csak rövid, szúrós szőre volt: az meg nem volt elég. De azért a farka égnek állt, mint egy világító torony jelezte: számolni kell vele.

Éppen szembejött velünk az az ember. Egy kicsit bizonytalanul, imbolyogva, kezét magamellett tartva botorkált. Magában mormogott, néha hátranézett, aztán tovább lépkedett céltalanul. Mellénk ért. És akkor megállt, ránézett Dancera, hagyta magát körbe szimatolni, arca kisimult, szeme egy picit összébb húzódott, és akkor megszólalt: ugye még kölyök? Nem – feleltem, már hét éves. Pedig milyen fiatalnak látszik – folytatta a beszélgetést, és milyen erős, látszik, hogy jól tartjátok. Szeretjük – folytattam a diskurzus, családtag. Az jó – jött az újabb válasz, mert azt szeretik a kutyák, azokat én is jobban tudtam oktatni annak idején, azokból lettek az igazán jó munkakutyák, mindegy, hogy milyen fajta is volt, hű de sokan is voltak: volt, amikor tíznél is többen jöttek, séta, ülés, behívás, „csibészelés”, apportírozás, kúszás-mászsás, nyomkövetés, azok voltak a szép idők. És hol oktatott – kérdeztem közbe, hát Dunakeszin, az volt a legnagyobb kutyacentrum, én voltam a leghíresebb oktató, mindenki hozzám akart kerülni, de hát az nem tegnap volt már – zárta le a diskurzust, és folytatta imbolygását tovább.

Dance utána nézett, egy kicsit húzni is kellett, mintha nem akart volna elindulni.

2015. december 15.