Zenebona, dínom-dánom, óriási vígasság, elképzelhetetlen mulatság zajlik mostanában a hatalom berkeiben. Fut a szekér, rendben mennek a dolgok, sehol a láthatáron egy felhő, a rendszer működik, a főnökség az Eb-n meg az Olimpián, siker, siker hátán, kell ennél több? Hát persze, hogy akkor és ezért ez nekünk jár – hallatszik mindenfelől, ahol megjelennek, megérdemeljük az idei és az elmúlt években végzett kimagasló, mindent és mindenkit elsöprő munkánkért is! Mert mi éjjel-nappal dolgozunk, teszünk a közért, a népért – így szól a rizsa, és persze közben nekünk is csurran- cseppen ez, az. Nem kell ezt szégyelleni, nem kell emiatt lehajtott fejjel járni: éppen ellenkezőleg, büszkeséget kell érezni és fogadni kell a jókívánságokat, az elismerő szemhunyorításokat, az irigy pillantásokat. Hogy közben mi történik az árok partján, az iskolákban, a kórházak tízágyas szobáiban, a cigánytelepeken, a röszkei határon megalázottakkal: az nem érdekes. Egyrészt azt kapják, amit megérdemelnek; másrészt hulljon a férgese, nem kár értük; harmadrészt mindenki tehet egy szívességet: itthon is, Brüsszelben is!
Persze azért nem kellene elbízni magunkat – mondják a józanabb, talán félősebb (ha egyáltalán van ilyen) ’hatalmasságok’, „ne mi nyerjük a legtöbbet” – szólt még, nem is olyan régen a Főnök! De ezt, az óvatosságra intő parancsot, nem olyan egyszerű végrehajtani, nem igen lehet megszívlelni, hiszen ez a hatalmon lévők természetével teljesen ellentétes parancsolat, még kérésnek sem igen tekinthető. Hiszen most van esély, lehetőség a nyerésre, a gazdagodásra, nem volt elég a gyurcsánynyocévnyomorúsága? Különben is, a franc tudja, mi lesz itt néhány év múlva. Akkor meg?
Jó, de lehetne óvatosabban is – szólal meg megint, alig hallhatóan, félénken valaki leghátulról, ne ilyen föltűnően, egy kicsit visszafogottabb is lehetne mindenki, mást is oda kéne engedni a bödönhöz, legalább néha-néha, nagyritkán.
Meg se hallják: hiszen a Főnök engedi, csinálja ő is, hát akkor?
Persze trükközni, takargatni, palmírozni kell; az se árt, ha másnak látszunk, mint akik vagyunk!
Szóval: álarcosbál!
Föl a színes sapkát a fejre, sarkantyús csizmát a lábra, íj a kézbe, pattanj a lóra: már nem is olyan vagyok, mint eddig. Csak az a gond, hogy nem elég egy maskara, nem elég csak egy álruha, álarc: más kell itthon, más külföldön; más otthon, megint más a parlamentben; aztán másképpen kell szólni a VIP páholyban és másképpen, amikor a kopaszokat kell eligazítani.
Szóval: álarcosbál az élet!
Itt van például ez a Tóni gyerek! Meddig kellett gondolkoznia, míg kitalálta ezt az elektromos aláírást, vagy mi a csodát. Hogy így minden könnyebb: még fizetni is, meg uniósan is, átutaltatni a pénzt. Briliáns ötlet, meg kivitelezés. Most meg itt akadékoskodnak az irigyek: minek, fölösleges, minden úgyis rendben lesz találva, nem kell arra pénzt költeni, hogy a Polt-apparátus rámozduljon.
Álarcosbál!
Mert van Olimpia is. Meg pályázat is, meg csinnadratta, nem kicsi: nagy! Annál csak a pénz a nagyobb, amit el lehet síbolni. Hogy Görögország az Olimpiába rokkant bele, hogy Brazília még előtte van, de már nyögi: úgy, ahogy van, le van az … Sokat lehet kaszálni, akkor? Meg aztán a Főnök imádja a megnyitókat megnyitni.
Akkor: álarcosbál!
Mert népszavazunk! Ugyan értelmetlen, meg fölösleges, de ebben is sok pénz van: reklám-pénz, mehet a komáknak, már a Simicskát is kilöktük a buliból, úgyhogy sokkal több marad nekünk. Baromira jókor jött ez az Olimpia: tölteléknek nagyon jól kitölti a két reklám és a két egyperces hír közötti szüneteket. Hogy az emberek üvöltenek, hogy nem élvezik az Olimpiát, hogy követhetetlen és szakszerűtlen a riporteri munka, ki nem szarja le, ha büntetlenül lehet csinálni.
Szóval: álarcosbál!
Csak így tovább!

2016. 08. 12.