I.
Fekete vagy fehér. Igen vagy nem. Jobb vagy bal. Diktatúra vagy demokrácia.
És, egyúttal, valamint, mindazonáltal most kizárva!
Most nincs finomítás, árnyalás; ez most nem az egyfelől meg másfelöl időszaka!
Most az egyértelműt nem szabad feloldani a megmagyarázom-ban!
Kerítést húzol vagy nem? Megalázod, eltiprod, éhségsztrájkra kényszeríted vagy nem? Gyűlölni fogod továbbra is, nem hagyod békén ezután sem, kitoloncolod vagy elgondolkodsz a dolgokon?
Hiszen immár minden napra jut egy baltás támadás. Vagy egy nemi erőszak. Vagy egy Zika vírus, amit szintén „ők” okoztak. Eddig is jutott, de most tudunk, harsogunk is róla. Van gyújtogatás is, meg késelések; ahogy eddig is voltak. Ezekről is hazudunk, mert most ez a hivatalos trendi!
Mert most rájuk lehet fogni. Még ha csak „egy percre” is, de rájuk. És akkor megint adtunk egy csapást az imperializmusnak. Vagy a liberál-bolsevikoknak. (Aztán jön is az „eredmény”: hiszen már a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége is idegennek, elűzendőnek számít!)
Persze, tudom: az élet nem ilyen egyszerű. Minden relatív, viszonyítás kérdése az egész. Hogy miből indulunk ki, hogy mit tartunk fontosabbnak, hogy mit zárunk ki és mit fogadunk be, amikor döntünk. Mert van igazsága mindenkinek: a menekülőnek, a befogadónak, a félőnek, meg az elutasítónak is! De a gyűlölködőnek nincs! A kirekesztőnek nincs!
De még az erre bíztató kormányzatnak sincs!
Lehet az utcákra plakát-erdőt „telepíteni”; lehet minden TV csatornát fizetett, kék háttérű „TUDTAD?” álkérdésekkel beborítani; negyed óránként egyperces híreknek hazudott maszlagokat terjeszteni; egy-egy menetet megnyerni, de aztán akkora pofon lesz a végeredmény, amilyet szegény Harcsa Zoli kapott kubai ellenfelétől, mielőtt véglegesen elköszönt az Olimpiától!

II.
Rossz érzésem van.
Most már egyre gyakrabban. Mintha folyamatosan fejfájás gyötörne, és miden szívdobbanásomra belenyilallna. Bármit beszedhetek, bármit megihatok, a kínzó sajgás, hasogatás nem enyhül. Ez a gyógyszer nem hat!
Nem hagy békén.
Nem tudok elszakadni tőle. Pedig minden rendben van (gondolom): Rihanna is itt volt a Szigeten; 24 órában, folyamatosan megy az Olimpia, nyerjük az aranyakat szépen, sorjában; a nyugdíjam megint megjött; a gyereknek ugyan továbbra sincs munkája, de mégis tudja élni az életét. Hát akkor?
Nincs is semmi baj.
Mégsem hagy békén. Nem tudok elszakadni tőle.
Mert mi történik ebben az országban? Miért nem vesszük észre, hogy szaladunk a szakadék felé? És még boldogan is tesszük! Minden bizonytalankodás, kételkedés nélkül. Önként és dalolva. Fehérnek hazudva a feketét; élhetőnek az élhetetlent; középosztály bélinek a nyomorgót; doppingolónak az oroszt; terroristának, ha nem mieink csinálták.
És ehhez mindannyian asszisztálunk. A nevünket adjuk: vagy így, vagy úgy. Részt veszünk benne, és ezzel is legitimáljuk a legitimálhatatlant; törvényesítjük a törvénytelent!
Persze vannak, akik elől mennek, és vannak, akik ”csak” követnek.
Mert mit gondoljunk a Szili Katalinokról, a Rácz Jenőkről, az Eörsi Mátyásokról, a Persányi Miklósokról, a demokratikus politikai elit tagjairól, akikről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy a megélhetésükért kell elvállalniuk az együttműködést a regnáló hatalommal. Mit lát a „hétköznapi” ember, ha rájuk néz és nem a gyerekére. És hogyan lehet hiteles az a politikai tömörülés, aki semmi kivetnivalót nem lát a kollaborálásban! Mert ugyan nem Jan Palach-ok vagyunk, 69’-ban, a Vencel téren, de azért elfogadni sem kell milliós morzsákat a hatalomtól tanácsadásért, főtitkári javaslatért.
Nem hagy békén!
Mitől lesz itt változás? Kitől várjuk a példát? Ki mondja, vagy legalább súgja meg nekünk: merre van az előre?

2016. 08. 16.