Olvasom 2016 augusztusában az interjút a példaértékű újságírói tevékenységéért kitüntetett publicistaszerű emberrel. Magabiztosan, pökhendin, a hatalom bástyája mögül vigyorogva válaszolja: „A Médiatanács kirekesztőnek találta az írásomat. Sag schon! És akkor mi van?”
Újra meghallgatom a kiflicsücskös csodaszóvivő 2014-es sajtótájékoztatóját: „Nincsen logika abban, amit kérdezett.” Miért nincs – jött a viszont kérdés, majd a válasz is: „Csak”!
Aztán beugrik a regnáló miniszterelnök hangja, cinikusan röhögő képe, aki 2006 áprilisában kissé akadozva, el-elcsukló kappanhangon belemondja a pofánkba: „Úgyhogy én is biztatok szombaton és vasárnap a talpon maradt összes kerületben az én hangomon megy a szavazásra való felhívás, amiért majd engem elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt jónapot.”
Nem is értem magam: min csodálkozom? Hiszen itt vannak mind, körülöttünk és közöttünk, a bástyatartók, dögivel: a „Voldemort, a Fideszes Mennyi Roland”; vagy a „húszszázalékKósaLajos”; a lakásokban utazó Anti gyerek; a kölcsönökből luxus-házba költöző futsallos; a híres gázszerelő kisiparos, kisvasutas, szállodalánc tulajdonos orbánviktorstróman; az „akinek-semmije-sincs-az-annyit-is-ér” vadász, lézeres János; a „névtelen és ártatlan” kopaszok; vagy a mindezeket eltusoló, senkinek elszámolással nem tartozó Petya.
Hiszen Ők mindannyian Bástya elvtársak, akik mért is tömjéneznék magukat, akik olyan szerények, hogy az már elviselhetetlenül ártalmas, akik követik a vezért tűzön-vízen át, mert ők tudják azt, amit Virág elvtárs is vallott: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik, és aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Hát ezér’ övék az ország…

2016. 08. 23.