Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se vót, bár mégse nem; az Óperenciás tengeren azonban tényleg túl, de még ide, nem messze a Dunától, meg Óbudától, az történt, hogy színesre festődött egy iskola kerítése. No, azér’ nem magától esett meg e nagy eset, hanem a jóakaratú, a tevékeny, a közért is tenni akaró emberek, az iskola tanárai – a nyári szünidöjükben, annak is majdnem a legvégén, de mégis csak a vége előtt – cselekedtek. Hogy-hogy nem ugyanis, a kerítés a hosszú évek alatti álldogálásban, bizony-bizony elszíntelenedett, vagy inkább elszíneződött, sőt nem átallott rozsdába is, annak is az erősebb barnájába burkolódzni. És mert éppen akkor folyt az iskola-udvar fölújítása, sőt megújítása is, az aktívabbak a sitt, a hulladék, a fölhalmozódó szemét elhordásán túl, de a kerítésen innen és túl, hozzáfogtak a rozsdamentesítéshez is, meg a lefestéshez is. És mert nem voltak híján a fantáziának, és mert nem akartak „mindig széklábat” farigcsálni, azt is a „leghitványabb alakra”, ezért nem kérdezték: „Engedjék, hogy véssek rá holmi díszt,”, mert úgyse „Nem engedék.”
Inkább hozzáfogtak hát, és láss csodát, még itt a Duna-Tisza közén is, nem messze a székesfőváros buja zajától, színesbe borult az a kerítés, a szivárvány színeiben pompáztak a függőleges és a keresztrudak, de még srévizavé sem volt híja a színeknek. Csudájára járt mindenki, aki csak arra járt, örültek is a tanárok, hogy jót tettek, ahogy csak tehettek.
De a mesének még nincsen vége: a jó még nem nyerhette el a méltó büntetését se, a jutalmáról nem is beszélve, legfeljebb félbeszakadt a dinom-dánom, meg a jó érzés. Hírnök dobolta ugyanis ki a közhírré tétetiket, vagyis azt, hogy komoly hiba van a színekkel, meg a sorrenddel, meg ezzel a világgal, amiben élünk. Mert többesek bejelentéssel éltek a helyi kis-hatalmassághoz abbélileg kifolyólag, hogy itt kérem-szépen komoly és ráadásul megrontó jelentéssel bíró értelme van a színek pompájának. Azok ugyanis képesek lesznek megzavarni – nemcsak a bejelentő, a feljelentő, a figyelembe vevő –, hanem a nebuló-fejeket is, hogy itt kérem melegedés van kiindulva!
Bár utóbb ezt mindenki cáfolta, még tudományos elemzés is készült a témában, mégis a helyi kis-király, mai nevén polgármester vette a kezébe – no, nem a festékecsetet, még csak nem is az érvelő beszédmódot –, hanem a kérdőív-gyártás nemes megírását. Az iskolaév megnyitásának a napján ugyanis „vaskos” kérdőívet kaptak a gyanútlan szülők az kezeikbe, gyors megválaszolás és visszaadás kényszer-intézkedésének a gyakorlás közepette.
Ez a „vaskos” irat egy kérdést tartalmazott: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a kerítés színezése (sic!) a jelenlegi formájában maradjon? Aláírás: a helyi kiskirály”. A kérdőív magyarázatul a „bonyodalom” szó szerepel, meg a megoldás is. A szülők egymásra néztek és nem értették a csíziót: a kiskirály mért alacsonyodik le, hogy olyanokba üti bele az orrát, amihez vajmi köze van. Aztán meg: mikor érvényes, eredményes a kérdőív kitöltési procedúra, személyi szám, forgalmi engedély kell-e, vagy elég az aláírás. Levélben lehet-e majd kitölteni a kérdőívet, például a Duna túlpartjáról? Aztán, akinek nem élnek a szülei, azokkal mi lesz? És hogyan lesz az ellenőrzés: szülők, pedagógusok, a kiskirály és párthívei, szövetségesei; a színek képviselői ott lehetnek-e a ’zurnák’ kinyitásakor? Ja, és mi lesz a személyes adatokkal: ki őrzi majd meg azokat, ha ne adj isten jogorvoslati kérelemmel fordul majd valaki az igen tisztelt és nagyra-becsült Közigazgatási Bírósághoz, ami már beterjesztés alatt van.
A mesének tehát még nincsen vége. Folyik a „kérdőívek” kitöltése, gyűjtése, szortírozása, számolása és az iskolai osztályok válaszainak az értékelése.
2016. 09. 02.