Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Más-szagúak. Máshogyan imádkoznak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
Már megint védenünk kell. Mert „egyenesen Magyarország jövőjéről” van szó! A közösségeinkről. A magyar létről. A magyar kultúráról. A magyar ’végvárfiasságról’. Vész van. Végveszély van. Magyarországot megvédjük! Európát megvédjük! A pápától is, ha kell! Mert ami a miénk, az a miénk. Nem engedjük. Nem!
Már megint összezárunk. Riadót fújunk. Már harsan a trombitaszó. Már harcba hív a kürt. Már pereg a dob is. Újra lengenek a zászlok. Megint díszmagyarba! Megint a jelszavas világ. Megint kiabálunk. Úszunk. Az árral. Mi vagyunk az ár is. A gálya nem, de ez kit érdekel. Most a gondolattalanság tombol. Magyarországon is. Az ösztönvilág. Üzenünk! És számoljuk a halottakat. Kellenek a számok. Elrettentünk. Megijesztünk. Gyűlölködünk.
Már megint csak magyarok vagyunk. MI vagyunk. Meg vannak ők. Nem és nem! Nem akarjuk őket. Mert nem olyanok. Ezek olyan ezek. Ezektől még kérni sem lehet. Ezek a „… fajok egyenjogosultságában képtelen meghozni az áldozatot, hogy faji különállásáról…” lemondjanak! Ezekkel nem lehet! És kész!
Már megint van VEZÉR! Aki kimondja. Aki megmutatja. Akinek a nyakában ott a kolomp. Ezért végre mi is kimondhatjuk. Portyázhatunk a határon. Megállíthatunk, fölszólíthatunk, megbélyegezhetünk. Megalázhatunk. Akit csak akarunk.
Már megint meg is csináljuk. Ez olyan jó. Felejtető. Erőt adó. Megint mi vagyunk elől! Kezünkben a gyújtózsinór. Meg a gyufa is!
Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Most nem pajeszosok, nem nagy orrúak, még csak nem is nagyfülűek. Akkor is mások. Más-szagúak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan imádkoznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
2016. 09. 09.
ui: Makó plébánosa, korábbi szegedi katolikus egyetemi lelkész nehéz szívvel figyeli a magyar közélet népszavazásba torkolló kommunikációját a címben említett témában.