Ülünk a teraszon.
Szép, koraőszi „vénasszonyok nyara” van. Az élősövény-kerítésnek most nem kell fölfognia a szelet: a kert mögötti horgásztó vízét még gyenge szellő sem borzolja. Az asztalra kitett szőlőfürtök körül vidáman zümmögnek a darazsak, a legyek is elő-elő pofátlanodnak. Az almás pite enyhén gőzölög, meleg párája odavonzza a tekintetet, és azonnal elindítja a nyálképződést a vendég szájában. A kávét várjuk éppen, a főző már – egyre hangosabban – kotyog, benn a konyhában.
Nemrég érkeztünk: látogatóba jöttünk. Így, szeptember vége táján, általában ’leugrunk’ vidékre, de most „okkal” jöttünk, nemcsak úgy. Rossz híreket kaptunk róla; hogy már alig, alig kel föl. Inkább egykedvűen fekszik, szívesebben alszik. Amikor fölkel, akkor se öltözik föl: csak úgy, a pizsamára húzza a tréningjét. Alig eszik valamit, inkább nyámmog az étellel. Már semmisem érdekli: számára egyre szűkül a világ.
Ülünk a teraszon.
Már majdnem egy éve nem láttam: mintha puffadtabb lenne az arca. A szeme alja sem olyan ráncos, gyűrött. A hasa viszont megereszkedett egy kissé, vagy a többréteg ruha teszi csupán? Ellenben ugyanúgy ül, egyenes derékkal, ülve is peckesen, hasonlóan, mint tavaly is. Mégis, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy eddig volt. Ahogyan jött köszönteni: az arca ugyan ragyogott, de alig emelte a lábát, inkább csoszogott. Bizonytalanul kereste a biztos pontokat, a korlátot megkapaszkodni, a házfalat, hogy nekivesse a hátát. De a szeme, az csillogott!
Ülünk a teraszon.
Csak néz előre, maga elé. Ujjai közé csíptetve a szűrőig szívott cigaretta: már csak a hamut tartja a füstszűrő. Néz csak, de kifelé nem lát. A világ most már inkább belül van, a szeme mögött, valahol hátul, talán a kisagyában; de az is lehet, hogy a messzi múltban. Gondolatai valahová távolba röpítik. Aztán észrevesz. Na, mi van, komácskám – jön a szokásos kérdéssel, vagy inkább megszólítással, nem irigyellek, hallod-e, zárja le ezt a nyitó menetet. És Te – kérdezek én is vissza, minden rendben? Elnyomja a leégett csikket, újat vesz elő, meggyújtja és elkezd mesélni.
Ülünk a teraszon.
Most már csillog a szeme, hátrébb húzódik a széken, a teste feszesebb lesz, az arca is kipirul. Eleven gyerek voltam – vág bele rögtön, meg rossz is. Emlékszem, apám elküldött ministrálni, én persze legelsőként érkeztem, bementem a pap szobájába, ő még nem volt ott. Körülnéztem, és észrevettem, hogy az egyik tálkában van valami jóillatú valami. Kivettem egyet: megkóstoltam, aztán még egyet és még egyet; a végén elmaradt az aznapi mise, a pap meg körmösökkel úgy elvert, hogy a körmeim mind berepedeztek. Na, amikor apám meglátta, kézen fogott és visszavitt a paphoz, kezei közé kapta a csuhást, és rázta és rázta és rázta. Még kiabált is. Persze tehette, hiszen jóban voltak, együtt jártak át a közeli városba a lányokhoz – fejezte be a történetet.
Ülünk a teraszon.
’Hogy szakadna meg Európa’ – kezd bele megint, katona voltam 56’-ban, amikor a forradalomnak vége lett, mert bejöttek az oroszok, azonnal tudtam, hogy menni kell, de előbb megkérdeztem édesapámat, mert akkoriban Nélküle nem döntöttem el semmit. És mert Ő egyetértett, azonnal neki is indultam a határnak. Beleszív a cigarettába, ami már megint a körmét „rágja”. Svájcba mentünk, és én tudtam dolgozni, mindent ellestem, amit csak lehetett, a hegesztés csinját-binját, a trükköket, aztán megvettem a gépet is, és én lettem a király, még Párizsból is hozzám jöttek, mert én minden anyagot tudtam hegeszteni, jött is a pénz, de ment is, mert én nem sajnáltam senkitől – próbálja erősíteni magát. Monte Carlo, Lugano, Zürich, mind rólam zengett, ’hogy szakadna meg Európa’, híresek voltunk, mi magyarok, hogy mi tudunk dolgozni, mert akarunk, de meg is kértük a pénzt érte, de meg is adtuk a minőséget. És nézd meg, mi maradt… Hirtelen elhalkul a hangja, a kezét leereszti, a hamu leesik a nadrágjára, megint messze jár.
Ülünk a teraszon.
Tegnap bezörgetett valaki, a kutya úgy ugatott, fölverte az egész utcát – kezd egy újabb történetbe. Jött egy pali, aki alá akart íratni velünk valamilyen papírt, aztán mi van azon a papíron, hát, hogy a büdös migráncsok ne jöjjenek elfoglalni minket, meg ugye nemmel szavazok. Mondja nekem, aki kimentem migráncsnak, akit aztán befogadtak, a marhaságaimmal együtt is, azok a rideg, magukba forduló svájciak. Megbolondultak a magyarok? Milyen világ ez? Figyeld meg: balhé lesz itt – zárja le a mesét, issza meg az utolsó kortyot.
Gyertek gyakrabban – kísér ki a kapun botorkálva, és addig marad a kapuban, amíg ki nem fordulunk a Főútra.

2016. 09. 30.