„A játszma akkor alakul át végjátékká, amikor a lépésen lévő félnek alkalma nyílik minden változatban, fonalas lépéssorozattal, kétséget kizáróan bizonyítania a győzelem elérését, illetőleg ellenfele győzelmi törekvésének sikertelenségét.” Bán Jenő A végjátékok taktikája Sport, 1962.
„Mégis: most valahogy azt érzem, tényleg folyik a végjáték. Ezek nem érik meg a 2018-at.” mail üzenet, 2016. október

Tulajdonképpen a végjáték már nem is érdekes. Hiszen akkor már tudjuk az eredményt. Azt is, hogy milyen áron, milyen csetepaté következtében: ki nyer, ki veszít. Hogy akkor már az egyiknek (a sötétnek, vagy a világosnak) nincs menekvése. Vagy kiegyeznek, mert ki kell egyezniük, remiben, mert az állás ezt mutatja, mert az állásban nincs több, legfeljebb kockáztatás és aztán vesztés. Akkor inkább remi. És akkor abbahagyják. Szóval a végjátéktól kezdve már minden végzetszerű, fatális, elkerülhetetlen. Persze le kell játszani a partit! Le kell ütni, amit le kell; meg kell védeni, amit meg kell; létre kell még hozni ügyes fenyegetéseket vagy álfenyegetéseket, és persze jól, hiba nélkül, mindig a legjobbakat kell lépni. Ennyi. Le kell csak játszani.
Akkor ez már a végjáték – kérdem magamban magamtól, hiszen én már úgy tudom (gondolom, remélem, sejtem), innentől már fonalas, el sem lehet rontani, téveszteni. Hiszen már minden egyirányba mutat. És még látom is. Meg mások is érzik, mások is látják?! Meg néha már föl is állnak a foteljükből, elmennek egyet tüntetni (aztán persze újra visszasüppednek). De már ez, hogy már a végjátéknál tartunk, benne van a levegőben: a bírósági döntésekben, a kormányzati tétovázásokban, az idegeskedésekben, az összeveszésekben, a sugdolózásokban. Vagy csak így akar(juk)om látni, így akar(juk)om olvasni?!
Akkor is ez már a végjáték – súgtam még mindig csak magamban magamnak, „csak feküdj nyugodtan”, hiszen már más is vesztett (nyert, attól függ, honnan nézzük) ilyen állásból. Hisz’ az nem lehet, hogy (és itt most hosszú, nagyon hosszú fölsorolás következhetne) ennyi bűnt, hazugságot, csalást, lopást büntetlenül meg lehessen úszni. Hisz’ mostanra már mindenkinek ki kellett derülnie, hogy meztelen a király!, csak ki kell(ene) végre már dobolni! Akkor ez már tényleg a végjáték kezdete. Innen már nincs visszaút, csak le is út, meg fel is út, hogy felcsúti polgármester anyukájáról (fölmenőiről) ne is beszéljek.
Vagy mégsem? Valamit elnéztem? Valamit elhallottam? Hiszen minden ugyanúgy megy tovább, mint eddig. Hiszen a kancellária-miniszter ma is ugyanúgy osztja az észt, mint tegnap: siker-siker hátán, fejlesztés fejlesztést követ, dől a lé Brüsszelből, a csapokat nemhogy elzárták, még a nyomás is növekedett, minden a legnagyobb rendben van! A másik miniszter is kiállt, és csak mondta, és mondta, fújta és fújta a magáét, hogy ő biza’ nem hazudott, még egy fél-napot se, nemhogy egy egészet, meg a Portik, meg a Juhász, meg mindenki más siker! Közben gyanús csomag miatt áll a város, rendőrt lő le egy náci, miközben társa, a zenész, kitüntetést vesz át a kormány halk szavú miniszterétől.
Minden megy tovább. Ugyanúgy. Koszovónak stadiont épít a nagy stadionépítő, aki minden füttyöt kiállt, igaz, kellett hozzá a határon belülre fölépített kerítés, elzárás, magánhadsereg, meg egy kis verekedés; ja, meg egy kiváló hangretusőr is. Közben meg: az Unió legszegényebbei közé kerültünk; egyre kevesebb pénzük van az embereknek eltemettetni szeretteiket; miközben az államtitkár szerint csak az él az utcán, aki ott érzi jól magát. Meg az árokban is. Közben Pécsett, a Zsolnay Vilmos úti egyik önkormányzati lakásból ki akartak lakoltatni egy hétgyerekes családot, a Városvédők védték meg őket. A felcsúti meg „…végül is vett szállodákat…”.
Akkor ez, akkor ez még nem a végjáték. Ez a játszma még közel sincs a végjátékhoz. Még bármi lehetne a játszma kimenetele: de most még rosszul állunk. Rosszul védekezünk, anyagi hátrányban is vagyunk. És mintha a versenykiírást is állandóan változtatná az ellenfél. Mintha rá nem is vonatkoznának a szabályok, hogy „piéce touchée” (a fogott figura lép)!
Szóval: ez még nem a végjáték.
Közel sem az.
2016. 10. 27.