Ül a romokon. A leszakadt, összegyűrődött, kifacsarodott tetőpalán. Az ajtókeret és az ajtónélküli ház-bejárat előtt. Az aleppói utcán. Mindenütt por, hamu, törmelék. Itt „Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!/Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,/s mindennap közelebb az alvilági táj,/hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.” Egy fiú ül a romokon. Ül, a már régen eltűnt, szétbombázott világán. Zokog. Vigasztalhatatlan. Csak dörzsöli, dörzsöli, mintha meg tudná törölni a szemét. Mert folynak a könnyei. Elapadhatatlanul folynak. Előtte két letakart test: az egyik piros tornacipőben, a másik csak zokniban. Egyikük, a kisebbik, barna takaróval beterítve. A másik test, a nagyobb, szakadt feketével. Néhol látszódnak is. Ahogyan fekszenek. Az egyikük, a kisebbik, az oldalán. A másik hanyatt. Kiterítve. Az anyja, meg a nővére.
Minden csupa por és reménytelenség. Mindenütt elszóródva, kifacsarodva testek. A porban. Nincsenek betakarva. Csak fekszenek. Mozdulatlanul. A reménytelenségben.

A cipőtalpa. A sok járkálástól már agyonkoptatott a cipőtalpa. A bal lábán lévő cipő bőrtalpán az első réteg, a talp külső fele felé szinte teljesen ledörzsölődött. A másik még nem annyira. Egy kicsit balra biceghetett, amikor lépett. A nadrág – derékszíjjal összefogva – takarja a zoknit, pont, ahogy kell. A kigombolt zakó szétnyílott és láttatani engedi a többi ruhadarabot. Az ing már kívül a nadrágon, a pulóver is fölgyűrődve, a nyakkendő egészen furcsán, abnormálisan kitekeredve.
Itt most minden természetellenes.
Mellette a másik. Elegánsan. Kifogástalan öltözékben. Európai ruházatban. A cipőt, mintha egy órával előbb vette volna. A jobb lábát éppen kissé megemeli, mintha lépne, vagy a ritmust dobolná. A nadrágja neki is pont a cipőjééig ér, mintha rászabták volna. A zakó lezserül szétnyílva, a nyakkendő a fehér inge előtt elegánsan lelóg. Minden „tökéletes”!
Pisztolytartó kezében az ujja már nincs a ravaszon. Már nem kell, már bevégeztetett. Vállalta: neki is!

SCANIA kamion. A szélvédőben beszorulva fenyőágak és fenyődíszek. Az üveg szétroncsolódva. Talán mögötte fekszik holtan a lelőtt lengyel sofőr. A SCANIA kamion körül ledőlt fenyők, széttört bódék, mintha orkán söpörte volna végig a vásárt. Amott egy egyenruhás, talán rendőr, telefonál. Jobbról már érkezik egy másik, piros láthatósági ruhába öltözött ember is. Minden ez, csak nem egy karácsonyi vásár. Itt most tizenketten haltak meg; 48 sérült is van. De ez még nem végleges: tizennégyen életveszélyben vannak. Mert hétfőn este egy kamionnal, hatvan kilométeres sebességgel, vasrudakkal megpakolva behajtott valaki a vásárra. Már vállalták is a tettet.
Gyilkolni. Megfélemlíteni. Nemcsak a berlinieket, nemcsak a németeket.
Féljen az egész világ!

Csapás-csapás hátán! Támadás-támadást kíván! Muszlim keresztényt, keresztény muszlimot. Nincs vége. De táplálni kell. Nem csillapítani. Minden esélyt meg kell ragadni. „A hétfő esti berlini merénylet egész Európa ellen irányult, így Magyarországot is támadás érte” – értelmezi rögtön a helyzetet a magyar kormányszóvivő. „Nem lehetünk naivak (…), az elmúlt másfél évben Európa biztonsági helyzete drasztikusan romlott”, aminek elsődleges oka az illegális és ellenőrizetlen migráció – folytatja dörgedelmesen. És már dübörögnek is Budapest utcáin a TEK páncélozott, fölfegyverzett harckocsijai. És persze mindenkivel együttműködnek az illetékes szervek. De „arra” nincs információ. Másra se. De dübörögnek. Fölbőgnek a motorok. Tovább pörögnek, mert pörgetik, az indulatok. Mert ezt már a majom is érti. Csak a kétkedők nem értik. Az európai nagyhatalmú vezetők, meg a „főemlős” képviselői a „zeurópai” sajtónak; meg a „a Magyarországon telephellyel rendelkező liberális sajtó …, a polkorrekt bullshit” nem érti. Pedig qurva egyszerű a képlet: „Piros gomb = banán, terror = iszlamista”…

Hát, ba@@átok meg: ezért folytatódik!

2016. 12. 21.