Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) motoz a padláson. Az agyam, az agyam az viszont jár, nem hagy nyugodni.
Megint jött a telefon. Hogy kiírták, lehet pályázni, a listát majd küldik, az összekötő nevével együtt. A szokásos módon intézzem: szervezzem a kimaradó pályázókat is, a jutalékokat is rendezzem, ahogy eddig is. Szóljak, akinek kell a mieink közül, most megint mosógép, hűtőszekrény, meg ilyesmi cseréjére lehet pályázni, meg a lakásfelújításokra. Most a Dunántúl lesz a miénk, nem kell új céget bevonni, mehet a múltkori módon. Ez most nem lesz akkora durranás, de itt nem a „kis pénz, kis foci” elve érvényesül, itt minden forint – forint: szaporodik, aztán osztódik. Már gondoltam is egyszer arra, hogy végig-gondolom, mennyi helyre is jut, de aztán elvetettem: jut is, marad is; itt nincs helye az irigységnek. Meg aztán jobb, ha nem tartom nyilván, még fejben se. Mert a gondolat-rendőrség még oda is befészkelheti magát. Még ha a mieink is! Szóval: akkor indítom ezt is.
Ez a héten már a harmadik telefon volt. Fölgyorsultak az események, alig győzöm. Még szerencse, hogy már rutinná vált az egész, bezzeg, amikor kezdtem, először de szar volt. Azt se tudtam hogyan, kivel, mennyiért. Hogyan is volt? Talán pálinkáztunk egy ebéd előtt, vagy kávéztunk a Fő utcán lévő kávézóban a Pistinél, vagy söröztünk a meccs szünetében, igen, emlékszem már, söröztünk. Azt mondta, lenne itt néhány lehetőség, élnünk kéne velük, át kellene váltanunk most már nagyobb ügyekre is, ezek a kispályás dolgok nem érik meg. Én néztem csak magam elé, nem egészen értettem, mit akar, de hát mégiscsak Ő a Főnök, Ő tudja, mit akar. És mikor azt kérdezte, belevágunk-e, persze, hogy azt mondtam neki, hogy bele! Így kezdődött.
És ennek már 7 éve!
Az elején mindentől féltem, semmit se értettem: mért kell annyi céget alapítani, meg a beszélgetni Lajossal, eladni meg venni ismeretlenektől, tárgyalni még ki sem írt pályázatokról. Úgy kerültem a sajtót, mint a leprásokat, azt se tudtam, mit mondjak, ha kérdeznek valamit. Még jó, hogy az Árpi annyit segített! Most meg, benne vagyok, szügyig: „nézhető, jó jobboldali tévét akarok”. A felét se értem, mi történik, az adóbevallás is latin, hiába segítenek. De mégis, a fene érti, mégis: úgy megy minden, mint a karikacsapás: még dél sincs és „… már két céggel és sok ezer hektárral…” gazdagodtam megint!
És ez így megy, minden nap! Csak föl ne ébredjek!
De mégis, egyszer csak fölébredtem: semmit sem értek, ja, lehet, hogy álmodtam az egészet?!
Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) zörög a padláson. Az agyam, az agyam az jár, nem hagy nyugodni.

2017. 02. 20.