Feltetted már magadnak a kérdést: mikor érezted jobban magad, 40, 30, 20, 10, vagy 1 éve? Elgondolkodtál már rajta: csak úgy, kíváncsiságból, vagy netán szétrobbantó dühből reszketve? Méricskélted már: akkoriban és most mi volt a jó, a szép és mi volt rossz és csúnya? Latolgattad már, csak úgy őszintén, csak magadban, csak magadnak?  Rágódtál már ezen: szinte ki sem mondva, szemlesütve, szégyenkezve, nem hazudva?

Mert RÓLAD van szó, a TE emlékeidről, megtapasztalásodról, nem a „nagy büdös” átlagról, a vidékiről meg a pestiről, nem a támogatott fizikai munkásról, az apparatcsikról, a megtűrt, de utált és magát rabnak érző értelmiségiről: RÓLAD! S nehogy azzal gyere nekem, amit a sok tudálékos faszkalap agymosásából kihámozol, amihez igazodsz, mert azt hiszed: akkor Te is közéjük tartozol. Csak egy pillanatra, felejtsd el, töröld ki a kemény fejedből azt a sok keresztény, konzervatív, liberális agymosó maszlagot, amit hányadékként okád ki nap mint nap a királyi TV, rádió, független sajtó. Most egyedül vagy a szobában, most senki sem hallja(?), látja(?), amit gondolsz: miért nem vallod be, legalább magadnak?

Persze ismerem én a „békévé oldja az emlékezet” hamisságát, érzem én a „nagy dolog a gyerekkor” illúzióját. Visszatekintve és túlélve nem lehet tagadni: ”adhat biztonságot még a koncentrációs tábor rendje is”. De magadat ne ámítsd álnok hazugságokkal, se süket dumákkal. Állítsd föl azt a kurva egyenletet, tedd a mérlegre az élményeidet, a kudarcaidat, a csalódásaidat és a sikereidet is.

Aztán mondd ki és cselekedj!