Anyám a szigorúbb volt, apám a megértőbb. Anyámnak gyakrabban lendült a keze, apámé egyszer, de pontosan. Mindkettő hatott! Anyám volt inkább otthon, apám sokat volt távol. Anyám aggódóbb volt, apám előre tekintőbb.
Öcsémmel értettük, megtanultuk a leckét és azóta is remélem tanításuk szerint élünk.
Nekünk könnyű volt, mert nagyon szerettek bennünket, mindig értünk voltak olyanok, amilyenek, és mi is nagyon szerettük őket.
Ez most arról jut eszembe, hogy a magyar kormány (ORBÁN) soha nem szerette az Uniót, csak akkor, amikor Orbánra került a sor, hogy fél évig vezesse. Pedig az Unió úgy viszonyul Orbánhoz és a magyar kormányhoz, ahogyan azt az egyenlő partneri viszony követeli: (még) nem üt, hanem érvel, próbálja meggyőzni a fejlődésben lévő társát, lehetőséget ad elmondani, hogy mit és miért csinál, hogy beismerje és korrigálja tévedését. De az a fránya gyerek ezt nem szereti, kioktatásnak, otrombán támadásnak veszi; ezért visszafelesel, gúnyosan kiröhögi.
És nem akar tanulni. Sőt, még jobban feszegeti a határait, tudatosan provokálja: üss, ha mersz!
Egyszer Orbán Viktort is alaposan megverte az apja (Orbán Viktor visszaemlékezése szerint.)
És az elmúlt napokban, mit napokban: órákban fölgyorsultak az események, tovább durvultak a kormány reakciói, egyre nyilvánvalóbbá teszik azt, ami nekünk, itthon-élőknek, magyaroknak amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormány egyre élesebben provokálja az Uniót, kenyértörésre akarja kényszeríteni Brüsszelt, miközben alig várja már, hogy sor kerüljön a kenyértörésre! Vegyük észre: ez már háborús retorika, olyan háború kikényszerítéséé, amit nem tankokkal akar a kormányunk(?) megvívni!
A nyíltan uszító plakát-kampány fölerősítése, a CEU tanárainak nyílt vegzálása, az uniós jog nyílt semmibe vétele (lásd a bevándorlási szabályok „meghágását”), az EU-bizottság alelnökének lemondásra történő fölszólítása; a kanadai nagykövet raportra rendelése, és még napestig lehetne tovább folytatni a sort!
Úgy látszik: egyszer nem volt elég a pofon!

2017. 05. 05.