Az öregember a kisváros főutcája vizes-árkában a gazt kaszálja.
Hajlott, csontos hátán a félig szakadt ing már csurom víz, őszesen világító haja izzadtan lóg a szemébe, látszik, karját már alig bírja, de csak lendít és vág, lendít és vág. Mellette rozzant, deszkákból, házilag barkácsolt, kétkerekű kiskocsija (az egyik kerék már félig kibicsakolva) a sarkon, a járda mellett pihen: várja a következő adagot. Az öregember nem néz se jobbra, se balra: csak lendít és vág, csak lendít és vág. Az emberek egykedvűen, rá se hederítve mennek el mellette, ki munkából jövet, ki vásárlásból, ki pedig a sikongó kisgyerekét vezetve. Az öregember csak lendít és vág, lendít és vág. A kiskocsi már majdnem tele, az árokpart már szinte szebb, mint a tavaszi zápor után, a friss, vágott zöld illata megcsapja a járókelők orrát, akik mintha ettől egy pillanatra fölkapnák fejüket, de semmi egyéb. Az öregember csak lendít és vág, lendít és vág. Hisz kell a gaz, otthonra: talán a … de ez mindegy is, az öregember csak lendít és vág, lendít és vág.
Csak rendőr ne jöjjön…
2017. 09. 29