(Nyolcadik lecke – Timothy Snyder)
„Valakinek ki kell állnia a gyengébb mellett.
Beállni valaki mögé könnyű.
Annál nehezebb másként beszélni
vagy cselekedni, mint a tömeg.
De ennek felvállalása nélkül
nincs szabadság.
Emlékezz Rosa Parksra.
Abban a pillanatban, amikor példát mutatsz,
a helyzet varázsa megtörik,
és mások is beállnak mögéd.”
Amikor kiderül, hogy itt van a zsarnok, először rácsodálkozol: jé, hiszen ez egy zsarnok, nem is gondoltam volna róla, éppen Ő? Aztán elgondolkodsz rajta, hátha rosszul látod, rosszul értelmezed a helyzetet: adsz neki még egy esélyt, talán egy évet vagy csak néhány hónapot, hátha. Aztán szembesülsz azzal, hogy elkezd dolgozni, élni-visszaélni a hatalmával: új alkotmányt ír; megváltoztatja a köztársaság nevét, lényegét; szétveri majd a maga képére formálja, alakítja a társadalmi-állami környezetet; beles a kamrádba, a könyvespolcodra, a számítógépedbe; bekukkol a hálószobádba és megmondja azt is, kivel bújhatsz az ágyba, kivel nem.
Akkor gyorsan körül nézel, vajon más is így látja-e, mintha keresnél valakit, aki mögé esetleg be lehetne állni, de nem találsz senkit. Ezért visszahúzódsz a kuckódba, magadra zárod az ajtót, veszekszel a feleségeddel, próbálsz zenét hallgatni, nem figyelni a kinti zajokra, sikolyokra, kimész a spájzba egy kis „rágcsáért”, elkezdsz csócsálni, kicsit fölhangosítod a CNN-t, de az sem segít.
Akkor, de már csak azután hozzáfogsz gondolkodni: hiszen életben vagy, van lakásod, ennivalód, tévéd, a gyerekek ugyan Londonban, Berlinben, de a Skype segít a távolságot legyőzni, a mama ugyan beteg, de itt van melletted, a nyugdíj nem sok, de még elég, kitart – hát akkor?
Ki kéne egyezni. Ahogyan az átkosban is. Hátha békén hagy. Ez mégiscsak a XXI. század, a rövidet, a XX. századot már letudtad, túlélted: ez se lehet gond. Te biztosan, és mások most megint nem érdekesek. Persze nem így tervezted a végét: kilátástalan csönddel, hanem végtelen utazásokkal, nagy vendégségekkel, színházzal, orrvérzésig tartó dumálásokkal, barátokkal, az emlékek rendezésével.
De mégsem az adatott.
Harcolni mégsem akarsz. Öreg vagy már. Egyedül meg minek is. Inkább olvasol. Inkább a könyvet is lerakod.
Aztán meghallod: valahol tüntetnek, valahol tiltakoznak, talán mégis, talán ők is. Odamész. Beállsz közéjük. Te is kiabálsz, integetsz, fölemeled a hangod, még az ujjaidat is a szádba veszed, mint régen és fütyülni kezdesz. Egyre hangosabban. Valaki és a valami megérint.
Aztán hazamész. És megy minden tovább a maga útján.
Aztán hallod a hírekben, olvasod a weben, hallod a vidéki rokonoktól, hogy egyre több, rengeteg gyerek éhezik. Hogy lesittelik azokat, akik, hogy fűthessenek, rőzsét keresnek, gyűjtenek a megint megjelent „uraság” erdejében. Hogy civil szervezetek gyűjtenek, segítenek, odamennek és megoldják. És ezért vegzálják őket, néhol bilincsben elviszik a vezetőiket, rabszáron vezetik őket, mint a barmokat. Pedig csak segítenek, csak fölemelik a hangjukat, csak mást csinálnak, mint amit a zsarnok akar, elvár. Hogy valaki nem vallott a másikra, pedig alkut ajánlottak neki. Hogy megint van szamizdat. Hogy megint terjed a szamizdat.
És ez leleplező.
Ez áruló.
Ez lázító.
És akkor végre Te is fölállsz!
2017.11.30.