Hogyan fogjunk hozzá: amikor a „kiművelt emberfők” sokasága (nem is beszélve a kiművelődőkről) előítéletekkel, szorongásokkal, a jövőtől való félelemmel terhelt! Amikor az „éhe a szónak” nem tudja követni az „éhe a kenyérnek”-et, mert nincs mit enni, amikor ha nem is a tüdőbaj, hanem a rák sorvasztja a testet és a lelket. Amikor itt pusztít közöttünk a múlt kibeszéletlensége, a sérelmek sokasága, a gondolattalanság mámora… Hol lehet itt őszintén beszélni?