Tegnap egy társaságban valaki nekem szegezte a kérdést: miért foglalkozol annyit a zsidóságoddal, és mióta is? A könyvespolcod is roskadozik a zsidó könyvektől, állandóan fölkapod a fejed, ha zsidókról hallasz híreket a tévében, ez már olyan beteges – folytatta, de aztán rám nézett, s inkább elharapta a folytatást. Nem volt semmi bántó, sértő a kérdésben sem, az arcán és a testbeszédében sem: mégis megfagyott a levegő hirtelen. Én egy pillanatra (vagy tovább is) ledermedtem. (Ez nem biztos, hogy a hallottak váratlansága miatt történt, lehet, hogy csak az öregedésem újabb, megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan jele.) Készületlenül ért a kérdés is, a szituáció is, nem tudtam, mit válaszoljak, tegyek. Pedig már nem először szegezték nekem, de most nem tudtam lesöpörni, elhessegetni magamtól. Talán a koraesti idő, az időjárás lehetett a ludas: a viharelőtti sötétedés, a homály bizonytalansága, a várható égzengés, az egyre közelebb és közelebb érő, mindent elsöprő orkán és zivatar előszele nyomasztott.
Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is? Tényleg a zsidókkal foglalkozom? És olyan sokat, hogy az már másnak is föltűnik? És mióta is?
Miért gondolod? – kérdeztem (szokásomtól eltérően) rekedten és akadozva vissza; már észre sem veszed, annyit írsz, beszélsz róla, érzékenyebb és elfogultabb vagy, sértődékenyebb is; á, ti zsidók mindannyian ilyenek vagytok, amikor úgy jó nektek, bemenekültök zsidó voltotokba, sajnáltatjátok magatokat, miközben „éltek, mint Marci Hevesen”: mindig elveszitek, ami úgy érzitek – ott és akkor – nektek jár! Közben meg sipákoltok, hogy megint milyen világban éltek. A többiek hallgattak, talán egyetértettek vele, de az is lehet, nem akarták, hogy megint kialakuljon egy sehova nem vezető vita. Már korábban is beszélgettünk a „zsidókérdésről”, soha nem jutottunk sehová: azok általában komoly veszekedésekbe, sértésekbe, sértődésekbe torkolltak. Mindig elérkeztünk egy pillanathoz, amikor már kevésbé kontrolláltuk magunkat, megszólalásainkat; amikor már a lehajtott vörösbor is besegített és olyankor a mélyből kirobbant belőlünk is minden.
Ami többezer évig nem sikerült a világnak, miért sikerült volna nekünk?
Így hát ott és akkor nem folytattuk. A kérdés, mint a füst elszállt a magasba.
De engem továbbra sem hagyott békén: Miért foglalkozol annyit a zsidókkal, és mióta is?
Már régen hazaértünk, lefekvéshez készülődtünk, ment a Híradó az ATV-én, vagy a HÍRTV-én, de egyikünk sem figyelte igazán, csak háttérzaj volt. Odaléptem a számítógépemhez, még egyszer átnéztem a szokott oldalakat, amikor a szemembe ötlött egy PDF file: „A N T I S Z E M I T A GYÛLÖLET-BÛNCSELEKMÉNYEK ÉS INCIDENSEK, HAVI ÖSSZEFOGLALÓ 2018. JANUÁR.” Beleolvastam: „A jelentés kétféle cselekménnyel foglalkozik: az antiszemita gyűlölet bűncselekményekkel, illetve a gyűlölet motiválta incidensekkel. A jelentés ezt a kettőt összefoglalóan gyűlölet cselekményeknek nevezi. Mindkettő esetében fontos kritérium, hogy azok elkövetésekor azonosítható az antiszemita motiváció”, aztán rövid fölsorolás a nálunk és a világban történtekről.
Akkor ez lenne a baj? – morfondíroztam tovább magamban, mert szaporodnak az ilyen jellegű, fenyegető cselekmények? Nő a veszélyeztetettségem? Vagy annak az érzete? Dehogy, nem igaz, fizikai atrocitás még sohasem ért, ez föl sem merülhet! Egyértelműen elvetem a gondolatot. De hogyan állunk a másikkal, „a gyűlölet motiválta incidensekkel”? Kinevezték Siklósi Beatrixet; Soros György arca már – egyértelmű üzenettel bíró – ikonná vált az utcákon, a tereken, a közbeszédben; a miniszterelnök megvédi a zsidó honfitársait; a „libcsi” szó már beépült a magyar nyelvbe; akkor ez lenne a bajom? Elvetem ezt is: még kibírható, még elviselhető, még csak „szokványos”, mint a fradi meccseken a huhogás. aztán fölrémlik: a Saul fia című film induló képein a homályban, a gomolygó ködben először szinte semmi nem látható, talán valami mozog ott, ember vagy állat közeledik? De minden olyan életlen, kiismerhetetlen: ebből még akármi is lehet, még jó is kisülhet, miközben akkorra már minden elrendeltetett.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is? Otthon vagyok itthon? – toldom meg, fokozom nyugtalanságomat. Ez az a hely, ahová mindig hazatérek; egy hely, ahol védve vagyok a külvilágtól; ahol biztonságban érzem magam; ahol önmagam lehetek; ahova kapcsolataim ezer és ezer szállal kötnek; ahol értem a nyelvet; ahol ismerem az embereket (szokásaikat, reakcióikat, félelmeiket, befolyásolhatóságukat, elesettségüket)? És vajon ez az otthon milyennek lát engem: hazatérőnek, megvédendőnek; érti-e, amit beszélek; ismeri-e a szokásaimat, félelmeimet, befolyásolhatóságamat, elesettségemet; elfogadja azokat?
„Az illegális bevándorlók újabb hulláma várható Törökországból…, nem leszünk bevándorló ország…, keresztény Magyarország Európa igaz védelmezője…” – mondta tovább szenvtelenül a tévében a hírolvasó. Kik jönnek és vajon miért? – merengek magamban, és mit akarnak itt, mit akarnak tőlünk? Idejönnek hozzánk vagy rögtön tovább mennek? Ismeretlenek, idegenek, hát félelmetesek és ijesztők is: életlen a kép, torzít is, „nem látható”, sokan jönnek vagy kevesen, mi van a kezükben, a szívükben? Nem tudjuk: hát tele vagyunk előítélettel, pedig közelről nem is láttunk még egyet sem közülük. Azt sem tudjuk fiatalok vagy öregek, családjuk van-e, menekülők-e vagy „csak” élni akarnának: semmit nem tudunk róluk. De az ítélet már megszövegezve, kihirdetve, jogerőre emelkedve. Se fellebbezés, se perújítás.
Miért foglalkozom annyit a zsidókkal, és mióta is?
De én nem is a zsidókkal, nem is saját zsidóságommal foglalkozom!
Hiszen ma nem is kell zsidónak lenni!
Hiszen mindenki zsidóvá válik hirtelen, aki menekül, aki kisebbségi létre kényszerül, aki „idegennek” titulált embertársának segít, aki letép egy Soros-plakátot, aki nem tapsol elég hangosan, akinek nincs semmije, és az is, aki csak nem lép egyszerre a NER-ben. Hiszen ma is a házmesterek országában élünk, a gázszerelő csókosok országában, megint listák vannak, meg lista-készítők, listákat olvasó végrehajtók…
Csak nézek magam elé. A tévében már régen vége van a híreknek.
Arra gondolok: egyre többen nézünk magunk elé…

2018. 07. 25. szerda