„… A legbékésebb, a legjobb szándékú embereket is áthatotta a vérgőz. Némely jó barátaim, akiket kezdettől szenvedélyes individualistának ismertem, sőt nem álltak messze a szellemi anarchizmustól, most hirtelen meghazafiasodtak, aztán a patriotizmusból örökéhű irredentizmus lett. Minden társalgás efféle ostoba frázisokkal végződött: „Aki nem tud jól gyűlölni, nem tud igazán szeretni” … akkoriban a szónak még volt hatalma. Még nem nyűtte agyon a szervezett hazugság, a „propaganda”, az emberek adtak még az írott szóra … ma már, amióta Hitler törvényerőre emelte az embertelenséget, és természetessé tette a hazudozást … írói megnyilvánulást se jó, se rossz irányban nem mozdított már semmit …” – írta Stefan Zweig: A tegnap világában az első világháború indulásáról.
Ma, a 2019-es Magyarországon még nem tartunk ott, ahol a ’14-es „Nagy-Magyarországon”, de már a szél bele-bele kap a zászlóba, a dobok már peregnek, a fölharsannak kürtök és sokan élnek keservesen, „elhagyatva a saját hazánkban”.
- Vérgőz!
A kormány, a PÁRT, a FÜHRER már megittasulva önnön nagyságától, tévedhetetlenségétől, szikrázó szemekkel “nyomatja ezerrel” a mannát, szívatja a drogot, „a meg nem gondolt gondolat”-ot: a migráns az élet megrontója! Ez mar a szemedbe a kiragasztott plakátokról, ez fröcsög “KÖZTÉVÉ”, a lakájmédia híradóiból, ezt izzadja ki magából a felkent elemző, az ötös párttagkönyv tulajdonosa, az ifjú aktivista, ez hallatszik a szószékről is.
És a gőz terjed, mert a gőz már csak ilyen, és különben is: ott van mindannyiunkban, csak van, aki uralja és van, aki szabadjára engedi. Ha meg lehetőséget (utasítást, parancsot kap), akkor aztán mehet! Mert itt és most már szabad a pálya, akkor a részt kell venni a játékban. És a játék logikája szerint, aki nem vesz részt, aki nem lép be, az ugyanúgy ellenség, vesztes lesz.
- Gyűlölni kell!
Ez most megint a gyűlölet, a gyűlölködés korszaka itt, Magyarországon. A rövid, extrém érzelmi állapotok időszaka, amikor az értelem másodlagossá válik, sőt aljas, megvetendő bűnné csökevényesül. Már megint az érzelem az úr: már megint a leegyszerűsítő jelképeké, a világos kijelentő mondatoké a főszerep; a monoton üvöltés az ária; az ösztönöké a jelen és a közeljövő; s mert a gyenge ember nem tud gyűlölni, hirtelen mindenki erőssé válik a csordában!
- Embertelenség!
És ez minden mást elfed, elfeledtet: ezért (is) embertelen, igazságtalan. De ez – itt és most – nem számít: aki nem lép egyszerre elbukik; aki nem áll be a sorba kiabálni, az elbukik; aki (másként)gondolkodik, nem bújik egyenruhába, az elbukik; aki kételkedik az eredményekben, sikerekben, az elbukik; aki meleg, színes-bőrű, vagy csak úgy szegény, az mind elbukik!
- Hazudni érdem!
Ma megint: hazudni erény; a hazugságot igazságnak mondani dicsőség; az a hazug, aki nem hazudik! A szemek a hazugságra csillognak, a tenyerek tapsba verődnek, a színek eltűnnek, az egyhangúság kánonná válik. Kérdés, kritika – már azt sem tudjuk, mi az?!
- „Elhagyatva”!
Olvasom az emigrációba menekültek írásait; szemezgetek a Londonban, Bécsben, Zürichben és máshol élő és dolgozó magyarok fájdalmasan édes-bús bejegyzéseiben, kommentjeiben: mi a megoldás?!
A kutyám a lábamnál fekszik, békésen alszik: vajon ő érti…
2019. 05. 18. szombat