Felséges úr!

Megkaptam levelét, amelyből – a sorok közt, a mögöttes értelmet keresve, tudja, ahogyan annak idején is, az „átkosban” kénytelenek voltunk olvasni – megtudtam: megint választás lesz Magyarországon! Ugyan erről Felséges uram egy szót sem írt egyoldalas levelében, de hosszú életem és Felséges úr uralkodása alatt megtanultam „értelmezni” becses kedvességeit. Így az idők és Felséges úr uralkodása alatt rájöttem: ha „kedvező döntés” születik, ha ajándék érkezik, akkor hamarosan választás is jön.

Már a „gránitszilárdságú alaptörvény” megalkotásakor – sok nyugdíjas-társammal egyetemben – sejtettem: Felséges urunk szíve minden dobbanásakor az idősekkel érez, gondjaikat is akarja enyhíteni. No nem a nyugdíjkifizetések állami garanciájának a biztosításával (tehát azzal, hogy megígéri: mindig lesz pénz a kasszában a nyugdíjak kifizetésére); még csak nem is a nyugdíjak rendszeres és érezhető emelésével, hanem azzal, hogy beleírta a „gránitszilárdságúba”: a „nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.”

Meg kell, hogy írjam, Felséges úr: amikor elolvastam a „gránitszilárdságú” XVI. cikk (4) bekezdését oda is szóltam az asszonynak: nemá’ asszony, hogy nekünk milyen Felséges urunk van, és bizony szégyellem, de elbőgtem magam. Mert ugye a mi drága gyerekeinket úgy fölveti a pénz meg a vagyon, mint Felséges úr pereputtyáét! Még szerencse, hogy minden hónapban átmegyünk a gyerekekhez és viszünk nekik mindenfélét, amíg bírunk.

Felséges úr!

Még nem is köszöntem meg, hogy „Honfitársamnak” nevezett! Ahogyan azt Bródy János írta (tudja, akit a közmédia nem tesz be a műsorába, mert biztosan nem tud énekelni, csak az Ákos): a nyuggerekre egyre jobban hatnak az érzelmes dalok, hát bizony erre a magszólításra én is sírva fakadtam rögvest, még szerencse, hogy a tréninggatyában volt egy alig használt zsebkendő, így gyorsan belefújhattam a hatalmasra nőtt orromat, letörölhettem vele a könnyeimet. Vénségemre végre „Honfitárs” lettem, hogy ezt is megélhettem, mert bizony Felséges uram: voltam én már idegenszívű, libcsi, hazaáruló, sorosista bérenc, átkozott komcsi, lógós munkanélküli, büdös hajléktalan meg már azt se tudom, mi minden; de most végre – így a választás előtt – „Honfitárs” lettem. Kár, hogy hamar lezajlik majd a választás, aztán megint jönnek a levél-nélküli, megszólítás-nélküli „hideg napok”.

Felséges úr!

A rezsiutalványt is köszönöm, hogy annyira bízik bennem: ezért helyettem is el tudja dönteni, nekem mire van szükségem; leveszi a vállamról a pénzelköltési gondot. mert Felséges úr nálam jobban tudja, bizony az a rezsire kell, nem kenyérre. Különben is: jót tesz nekem az a kis séta, álldogálás, adrenalinszint-növekedés, ami az utalvány felhasználhatóságához kell. Aki meg fával fűt, annak coki, ahogyan azt a Felséges úr környezetében is „szokják” mondani volt.

Amit meg a nyugdíjak értékének a megőrzéséről írt, az Mózes táblájára való, bár engedtessék meg nekem, hogy statisztikusait nem minősítsem lángeszű zseniknek, de még Schmidt Máriához se hasonlítsam őket, mert az mindkét érintettet sértené, de nem ártana egy újabb Microsoft programot venni nekik, hogy újraszámolhassák azt a reál-izét, de hát a bizniszből, amit a Microsofttal kötöttek Felséges uramék, biztosan kijönne (Polt Péter úgysem néz majd oda)!

„Egy nemzet vagyunk”! Ahogyan azt már írni is tetszett a Felséges uramnak. Kár, hogy ezt olyan furcsán értelmezi, hogy nemzetibb a magyar Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, sokszor még Azerbajdzsánban, Törökországban is – és ezért több jut neki –, mint a honban élő és bizony gyakran elrévedő magyarnak.

Felséges úr!

Még sok fociban gazdag, a Groupama Stadion VIP tribünjén eltöltendő órát, boldog helikopterezést, horvát magán-szigeti nyaralást, Lölővel hosszú barátságot, Tiborcz uramnak is jó egészséget, jó pálinkázást és pelenkázást kíván:

egy nyugdíjas honfi és nemzettársa

2019. 09. 11.szerda