Nézem a képeket. Amit az előbb „dobott” föl az internet. Megáll a kezem. Lefagyok. Amit látok attól, meg amit nem látok, csak gondolok.
Te is megnézed? Akkor fölrakom. Neked is megáll egy pillanatra a kezed? Te is lefagysz a látványtól?

Te mire gondolsz?
Ugye arra, amire én?! Hogy kétségbeesett menekültek. Hogy okuk volt rá, hogy elhagyják a helyet, ahol éltek. Hogy nincs már hazájuk se. Hogy véglegesen és végletesen menekültek, kiszolgáltatottak lettek. Hogy szar a világ. Hogy megint szar lett a világ! Hogy én ülök a melegben jóllakottan, pipázva. Hogy ők meg úszva, átázva, rettegve keresnek egy darabka földet. Kenyeret. Biztonságot. A gyereknek jövőt!
Erre gondolsz?
Vagy arra, hogy az iszlám vad és könyörtelen? Hogy a civilizációk háborúja zajlik? Hogy az könyörtelen, de inkább „ők”? Hogy a mennyiség átcsap majd minőségbe? Hogy „ezek” terroristák mind? Hogy „ezek” föl akarnak robbantani bennünket? Hogy „ezek” el akarják venni a földünket, lányainkat, meg akarják becsteleníteni asszonyainkat? Hogy „ezek” maguknak keresték a bajt, mert tanulatlan, műveletlen hülyék?
Én nem erre!
Én arra: miért, hogyan alakultak így a dolgok? Mi vezetett ide? Van oka is? Hibázott-e valaki vagy valakik? Van-e ember és ember között különbség? Ez a „természet” rendje? Mert vannak a fehér-hetero-keresztények és van „mindenki más”, aki egye csak meg azt, amit főzött; akit ott egyen meg a fene, ahol van?
Te másra?
Talán arra: de jó, hogy megvéd a kerítés? Hogy milyen „bölcs” a VEZÉR? Mert Ő mindig tudja, honnan fúj a szél? És már hívja is telefonon, akit kell? Akinek a járványnál is nagyobb „járvány” a migráns-áradat? Aki tudja, mondja, kiáltja: MAGYAR!
Látod: én nem erre. Éppen ellenkezően! Mégis magyar vagyok! És – számomra – Te is magyar vagy. Számodra én is magyar vagyok? Biztos?
2020. 03. 01. vasárnap

(A kép Lovas Zoltán)