„AMI A FEJEMBEN, AZ AZ ENYÉM!”
(egy kisgyerek ki nem mondott panaszai a mai Magyarországon)
Ami a fejemben van, az az enyém.
Nem tudják, hogy van.
Ezért nem vehetik el tőlem.
(Nem is képesek elvenni?)
Nem, mert benn van, bezárva.
Ha egyszer kimondanám, elvennék.
Ahogy mindent elvettek már.
Egyszer kimondtam.
Hogy mi a jó.
Hogy a meleg és az ehető.
Meg ami lakható: mindegy milyen és hol.
Meg anya és apa ott legyen.
Most nincs meleg.
Se ehető.
Elvették.
De, ami a fejemben, az az enyém.
Doktor bácsi is van ott benn.
Meg tanító-néni is.
A fejemben van iskola is, ahol meleg van és ennivaló!
Meg számok is vannak: csodálatos számok.
Ahol megy mindenféle a fejembe.
És ott kimondható.
Mégsem veszik el tőlem.
Csak néha kinevetnek.
De az is jó.
Meg ritkán megdicsér a tanító-néni.
De most ezt is elvették tőlem.
Mert otthonról kellett volna.
De nekem otthonról nem lehetett.
Hát a fejemben jártam felelni.
Így mégsem tudták elvenni.
Most sírni volna jó.
Nemcsak a fejemben.
(A sírást mért nem veszik el tőlem, ha nem a fejemben van?)
(Mért jó sírni néha?)
De sírni sem szabad.
Mert sírni csak a győzteseknek szabad.
Én meg nem vagyok győztes.
Legföljebb a fejemben.
És akkor nem sírok.
Nevetek.
És akkor azt is elveszik.
Ami a fejemben, az az enyém.
Van nekem is valamim!
Csillogó, kavargó.
Lázadó!
Megfoghatatlan.
Hogy egyszer nagy leszek!
És nem leszek éhes se.
És nem vehetnek el tőlem semmit.
Pedig kimondom.
De ezt ők nem tudják.
Soha meg sem tudhatják.
Még ha az lenne a jó.
Ami a fejemben, az az enyém…
- 06. 21. vasárnap