(15.)
Itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.
Pomázon, a Szőlőtelep utcában nem dübörögnek, nem zavarják meg a csöndet a TEK harckocsijai, elrettentésül nem sétálnak állig fölfegyverkezett, ujjukat a ravaszon tartó, terepruhába bújt szigorú katonák, csak a kutyák ugatnak föl néha, ha egy-egy macska oson el a kerítés mellett.
Minden csöndes. Késő-őszies. Van benne valami báj: „Szoktatom szívemet a csendhez./ Nem oly nehéz -/ idesereglik, ami tovatűnt,/ a fej lehajlik és lecsüng/ a kéz.” – mormolom magamnak a költőt és hátradőlök a széken, leveszem a szemüvegemet, megdörzsölöm a szemem és keresem azt a régi érzést, a borzongást, az el nem múló nyughatatlanságot, a ”semmiért egészen” kegyetlen és kérlelhetetlen önzőséget; hiába, a „pillanatok zörögve elvonulnak … Csillagok gyúlnak és lehullnak”.
Milyen szép volt! De hát „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”: megöregedtem, már én lettem a PAPA, jól van ez így, nincs is semmi baj, mert nekem most is „Csobog a langyos víz, fürödj meg!/ Ime a kendő, törülközz meg!/ Sül a hús, enyhítse étvágyad!/ Ahol én fekszem, az az ágyad.)”.
Hisz szép ez a nap is, csak úgy kell nézni! Hát úgy nézem: „Légy ostoba.”, hát ostoba leszek; „Ne félj. A szép szabadság/ csak ostobaság.”, hát nem félek; „A jóság és a béke/ csak ostobaság. Ami rend lehet,/ majd így ülepszik le szíved felett”, akkor majd leülepszik; „Hogy megszólnak, ne reszkess,/ bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.”, nem reszketek már és persze, hogy nem leszek vesztes.
Mert itthon jó, még ezen a szomorkás, szürkés, hűvös novemberi napon is: a kertünk most is zöldell, a kis tavunkra apró gyűrűket rajzolnak aranyhalaink fölbukkanásai, a szél se mozdul, csak a pipám füstje bodorodik itt a szobámban benn a notebookom körül.
- 11. 12. csütörtök
(Kép: Szabad Európa)