(93.)
Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli, berohan a szobámba, lelógó füleiig húzza „pofáját” és vigyorogva leül a hátsó két lábára, már jobbra-balra mozgatja is a fejét a combomon, szemei kérlelve fölfelé villognak: simizz már, gazdikám, egy pillanatra elemelem a kezeimet a billentyűkről és hozzáfogok, aztán óvatosan csak a bal-kezemmel folytatom, de akkor újabb fejrázás, ami „ne lazsálj”-t jelent.
Rendet kéne raknom.
De hol kezdjem?
Annyi minden csapong körülöttem, nem győzöm a híreket és az álhíreket; a valódi („az igazat mondd, ne csak a valódit”) információkat megérteni és szétszálazni a hamisaktól, csak kavarognak a fejemben. Talán már a főcímek, a „headline”-k sem igazak, csak manipulálnak, mit olvassak. Itt van ez a vírus is, röpködnek a számok, amelyek növekvő halálozást és megbetegedést mutatnak, miközben a korábbi hullámokhoz képest a kormányzat mintha kisebb hangerővel beszélne, buzdítana (mire is?), mintha kisebb és kevesebb szigorítást vezetne be, miközben máshol már általánosan kötelezővé teszik az oltásokat, a beoltatlanok mozgását korlátozzák és mindezek miatt már összecsapások is történtek egyes nyugati nagyvárosokban. Itthon meg elhangzik ez is, az is; így és úgy is nyilatkoznak szakértők, politikusok; közösségek (hm, inkább csoportok) alakulnak a „szabadság” mellett, a korlátozások ellen. Mi lehet vajon itt a „fix pont”, megtudjuk-e valaha is? De valamiképpen mégis élni kell: valahogy mégis döntenem kell?! „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes/ bársony-penész pihézze melledet./ Nézz a magányba, melybe engem küldesz/ Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet” – írta József Attila 1936 novemberén.
Rendet kéne raknom.
De hol kezdjem?
Nagy csinnadrattával támadják Karácsonyt, hogy a Városházát így meg úgy el akarja adni, még a Bajnait is belekeverik, már az ügyeletes följelent(ge)tő, a Budai Gyula megtette, amit – véleménye szerint – a haza (a miniszterelnök) megkövetelt tőle. De „mi az ügy?” – kérdezem, inkább magamtól, „mi az ügy”? Hisz nincs egy szerződés, nincs egy határozat az eladásról, nincs egy mutyi sehol: csak vélelmek. Viszont hiszik. Az emberek elhiszik. Ez is egy szaftos, csámcsogható ügy, ezek is ugyanolyanok. Mit keresett ott a Bajnai, miért nem rúgta ki a vagyonkezelő komát?! Ugye, ugye: mégis zörög a haraszt. Dehogy zörög, legföljebb a frász zörgeti! De hogyan is szól a mondás: nem elég, ha nem zörög, nem szabad, hogy zörgésnek hallatszon! Hát zörgessék, zörgessük csak tovább! „Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság./ Meg se rebbennél, ha az emberek/ némán körülkerülnének, hogy lássák:/ ilyen gonosszá ki tett engemet” – szól a vers.
Rendet kéne raknom.
De hol kezdjem?
Tovább dúl a XXI. század holokausztja: most éppen a lengyel-belorusz határon és senki nem a fölheccelt, megvezetett, szenvedő embereket láttatja, nem a kilátástalanságukat próbálja orvosolni, a hatalom nem ilyen, a hatalomnak – legyen az ilyen vagy olyan – önjáró érdekei, szempontjai vannak, abba ilyen „csacskaságok” nem férnek bele, csak a kerítések, az erőt mutogató tiltások, kiabálások. „Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak/ öröme az lesz, hogy körbe forog,/ te meg rápislogsz, míg körülhasalnak/ telibendőjü aligátorok” – írta tovább a költő.
Rendet kéne raknom.
De hol kezdjem?
Talán Cseh Lacival, az új lakcímtörvénnyel, a voks-vásárló osztogatással, a hazug közvélemény-kutatásokkal? Mindegy. Kilátástalanul megoldhatatlan. Ma megint reménytelen. „Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,/ látom a szemem: rám nézel vele./ Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,/ hogy azt hihetném, meghalok bele” …
Rendet kéne raknom magam körül: mindenütt papírok, könyvek szanaszét az asztalon, a pipáim is ott sokasodnak a tartó körül, nem lesz ez így jó. Thesszát a rendetlenség nem érdekli…
- 11. 21. vasárnap