(97.)
„Ma pihenősebb napom lesz” – határozom el nyugdíjasként, mintha nem az lenne minden napom. Thessza itt fekszik a lábamnál, úgy tűnik, ma ő is „kivette a szabad napját”, sokkal csöndesebb, mint szokott lenni. „Talán valami nincs rendben?” – kérdem tőle, mire rám néz, de nem szól semmit, csak figyel, mit mondok még, hátha jön a játék, de most „csak” beszélgetni van kedvem, mert az unokámra gondolok, aki 1600 kilométerre van most tőlünk, Párizsban önkéntesként dolgozik, ismerkedik a világgal, tanulja a felnőttséget és a nyelvet is. Beugrik az első nap, amikor megszületett és berohantam a kórházba, Andi kijött elém, karjában a csöppség, „tessék papa, ismerkedjetek” és már a karomban tartalak, pedig a „mi álmoskönyvünk” szerint ez még korai lenne, de ez már egy új világ, te békésen szunyókálsz tovább, észre sem veszed, hogy egy „új kar ölel téged”, s már pereg tovább a film, a te filmed, ami biztosan Oscar díjas lesz, nem lehet más. „Nálatok, hogy van ez?” – fordulok Thesszához, de látom, békésen szunyókál, nem is horkant közben, egészen máshol jár…
Megmozdul a képernyőm, fölugrik egy szöveg: „Lemond pártelnöki posztjáról és kivonul a politikából Sebastian Kurz”, teljesen visszavonul a korrupciós vádak miatt a politikától – de most ez sem érdekel, most ez sem olyan fontos, ahogy az sem, hogy Gyurcsány „megvédi” Karácsonyt, inkább ne tette volna. Mocskos ez a világ! „Im itt a szenvedés belül,/ ám ott kívül a magyarázat…” – vajon értjük mi ezt?
Thessza fölkapja a fejét, mintha megérezné: a hangulatom megváltozott, idomul a csöndhöz, az egyhangúan kopogó esőhöz, odacammog hozzám fejét a lábamra teszi óvatosan, „ne búsulj édes-gazdi” – mondják a szemei és persze megint igaza van, hisz naponta beszélek az unokámmal, látom is őt, látom, ahogy kicsattan a tenni akarástól, ahogy új és új terveket sző és meg is valósítja azokat, ahogy felnő hirtelen.
Kinn lucskos minden, benn béke van…
- 12. 02. csütörtök