(118.)
MI VAN ITT VAGY HOGYAN TÖRTÉNT – HOGYAN TÖRTÉNIK?!
Ma a szokottnál „idegesebb”, mozgékonyabb Thessza. Pedig – szerintem – semmi oka nincs rá: ugyanúgy kapott a reggelimből, ahogy szokott; utána nem maradt el a szokásos „simi”, beszélgetés sem; a kertbe is rohangálhat, ahogy eddig is; igaz, az asszony elment valahová, de az egyik papucsát ma is fölkaphatta és elrejthette valahová: szóval semmi indoka nem lehet a nyugtalanságra.
Lehet, nem is ő nyugtalan?
Tegnap is, ma is nyári meleg van: szinte nem is volt, mintha eltűnt volna a tavasz, persze a tél sem volt az igazi, az sem volt se havas, se hideg, csak olyan semmilyen (a hóhatár is egyre feljebb és feljebb húzódik a szomszédban).
Folytatom az olvasást: most éppen Munkácsi Ernő nemrég újra megjelent, 1947-ben írt könyvét, a „Hogyan történt”-et. Ő tevékeny szereplője és „írója” is volt a magyar (zsidó) történelemnek: a Horthy korszakban, jogászként a pesti neológ zsidó közösség főtitkára volt, majd később a Zsidó Tanács főtitkára lett. „Ez a könyv abból a célból készült, hogy az 1944. évi tragédiának rendszeres történetét írjam meg … összekössem a közvetlen szemlélő hű tanúbizonyságával” – írja az előszóban a mára már történelemmé vált tragédiáról, katasztrófáról. Aztán a képernyőn megjelenik „A hazugság napja” telex-cikk, „tudományos cikk”, Ungváry Krisztián írása, amelyben azt fejtegeti: miért kell a győzelem napját inkább a hazugság napjának nevezni. Ő napjaink szereplője. Napjaink történelmének írója is. Őt majd később ítéli meg majd a történelem.
Mostanra beborult. Nyomasztóan rám nehezedik a meleg. Thessza is liheg, talán ezért nem találja a helyét. Ahogy én sem. Mert most is benne vagyunk. A történelemben. Talán mindannyian jót akarunk. Talán csak úgy gondoljuk. Teszünk is érte valamit. Vagy nem is teszünk. Csak úgy (el)vagyunk. Ami persze ugyanúgy cselekedet. Majd elválik, hogyan értékelődik.
Még mindig nem esik. Még mindig „csak” nyomaszt. Indulunk sétálni…
- 05. 13. hetvennyolcadik nap