Elképzeltem. Nem egy fényképen, a valóságban. Hogy vezeti a metrót. Nem kicsit, nagyon; nem csak úgy, öltönyben: hanem beöltözve, teljes munkaidőben. Nemcsak az átadáskor, kamerás egy-műszakban, hanem váltott műszakokban: hol hajnalban, hol délután. Fizetésért. Azért a fizetésért. Levizsgáztatva. Időnként megszondáztatva. Az alkalmassági teszteken megfelelve.
Ő lenne a leggyorsabb, a legelső. A metróvilágbajnok. Az utasok nem lennének érdekesek: sőt, ellenségek lennének. Az ő járatain nem lenne kettős mérce a fölszálláskor, mindig csak az övéi szállhatnának föl. Az emberektől kapott fölhatalmazás alapján: az emberekkel együtt, az emberek érdekében nem állna meg minden megállóban; aki lemaradt, az maradjon is le végképp. Nem engedné az embereket megszorítani, ezért sem várna meg mindenkit. Azért lenne ő a metróvezető, hogy ő döntsön: mikor indul, mikor, hol és miképp áll meg, milyen gyorsan megy. Az emberek félnének az ő járatán, de ez nem zavarná, hiszen ő lenne a metróvezető. Magyar, nemzeti és keresztény metróvezető lenne, aki nem félne az utasok hangoskodó gyűlölködéstől. Sosem hazudna az embereknek, sosem rejtené szándékait az utasok elől, csak nem mondaná meg: hol fog legközelebb megállni. Ezért nem is lenne érdemes arra figyelni, amit a beszálláskor mond, hogy mi lesz a következő megálló. Tudná, hogy az utasok, az ellenségei kimutatnák foguk fehérjét, hogy hova akarnak utazni; kíméletlen megérkezési szándékukat letörné, mert nem lenne hová hátrálnia a vezetőfülkében. A vezetőfülkében is forradalmat csinálna, küzdene az orosz metró kocsik kivonása ellen.

Elképzeltem. Már csak meg kellene szavazni…