VERGŐDÜNK…
Háború. Infláció. Menekülő százezrek. Energiaválság. Félelem-bizonytalanság mindenütt.
Ahogyan írta Pilinszky János örök érvényűen a Halak a hálóban című versében:
„Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.”
Persze, hiszen hálóban hányódunk most is, mi is. De ez nem „csillagháló”, ezt a hálót – percről-percre, napról-napra – emberek tartják, merítik, feszítik, és kifognak minket!
„Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Vajon miért nem leljük helyünk? Miért nem úszunk odébb, el, miért nem keresünk békésebb vizeket, most sem látjuk a következményeket?
„Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.”
Inkább vergődünk, levegő után kapkodunk, de a hálót tartó kezet nem leljük, az könyörtelenül feszíti, húzza egyre szorosabbá, a kapálódzásunk ezen nem segít!
„Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.”
Mert nem látjuk?!
„Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.”
- 10. 08. szombat kétszáz-huszonötödik nap