MÁR EGYSZER ÍRTAM ERRŐL…
Hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma? Ha bejegyzésben írom? Nem inkább nyílt levélben kéne?
Van a pénztárcád. Abban annyi van, amennyi. Ha csak csilingel, akkor kevés van. Mostanában – a többségünknek – inkább csilingel. Úgy gazdálkodunk, élünk belőle, ahogy tudunk. Morgunk is, de csak otthon, a négy fal között. És közben ide tesszük, oda tesszük, kifizetjük-elköltjük a csilingelőt. Sorolunk. először a gyerek, a kaja, a fűtés. Aztán ha még marad a csilingelőből, jöhet a „kaja-pia-nők”. De általában arra már „nem fussa”. Ha nem, akkor nem. Egy ideig tovább keresgéljük a hetedik krajcárt, aztán jót röhögünk magunkon. Hogyan is írta Móricz: „Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni”. Ilyenek vagyunk. Kicsiben. Otthon.
És nagyban? Az országosban? Ott Orbán Viktor vezetésével a kormányunk, „megbízottjaink, a megválasztottjaink” is ilyenek? Olvasom a híreket: „Háromhavi jutalmat javasolnak a médiahatóság munkatársainak … átlagosan 3 millió forint körüli jutalomra számíthatnak”; „Mostantól nem lehet csak úgy stadiont és uszodát bezárni…”, a fűtést, a meleg-vizet lejjebb venni, arról a sportért felelős államtitkár dönt majd; „Kiköltöztetnék az öregeket az otthonból, így spórolna Mindszent … a fideszes vezetésű város csődközeli helyzete miatt kerültek bizonytalan helyzetbe a mindszenti idős-otthon lakói, bár szeretnék Brüsszelre és az ellenzékre fogni…”; a Város Mindenkiért Mozgalom aktivistái naponta láncolják oda magukat a kilakoltatandók lakása előtt a korláthoz; folytassam? Minek. Ők – NAGYBAN – nem ilyenek. Csak cinikusan, gúnyosan röhögnek. Rajtunk. Úgy csinálnak, mintha keresztények lennének. De nem azok…
Már egyszer írtam erről. Akkor is hiába. Biztosan most is hiába. Mégis megírom ezt a bejegyzést. Nem tehetek mást. De biztosan ez lesz a legjobb forma?
Ha bejegyzésben írom…
- 10. 28. péntek kétszáz-negyvenötödik nap