Nézem a videót.
Lassan potyogni kezdenek a könnyeim.
Biztosan öregszem – már megint egy évvel…
Mégsem azért.
Ott áll, talán most is, a tér közepén, előtte a köveken az üres kalapja és énekel.
Az emberek megállnak, pedig mindenki rohan éppen valahová, talán munkába, vásárolni, talán az unokákhoz, vagy éppen sétálnak az unokákkal, a gyerekkel – mégis megállnak.
Ő „csak” énekel.
Rendületlenül.
Hideg van: sál van a nyakában, sapka-kalap nincs a fején.
„Csak” énekel.
Hangja betölti az „ŰR”-t!
Az idő megáll hirtelen.
Már csak a könnyeim…
- 01. 02. kedd