Gyerekkoromban sokat hallottam ezt a mondatot: „bezzeg azokban a boldog békeidőkben”!
Soha nem értettem, mindig az „öregedő idősebbek”, a már komoly munkát végző felnőttek mondták sokat nekem, s olyankor én a szürkülő-homályosodó, fekete-fehér képekre, a korabeli Híradó felvételeken darabosan-szakadozottan mozgó, furcsa ruhákban-kalapokban sétáló, a kerthelységekben üldögélő-szivarozgató emberekre gondoltam és olyan „áporodottan-letűntnek”, „soha-vissza térőnek” gondoltam az egészet Később, amikor már az iskoláimban tanultam arról a korról, hozzá-igazítottam a hallottakat, de az alaphangulat, az eredeti-korábban kialakított ítéletem nem változott.
Most az öcsém átküldött egy képet.
Színes a kép, nem fekete-fehér, nem is szürkülő-homályosodó, nálunk készült a „Roziban”: az öcsém ül a pianínónál, előtte kotta, biztosan játszik is valamit; apám-papi nyugodtan, mosolyogva áll mellette és mond neki éppen valamit, talán énekli is a dalt, mintha a karja is lágyan a ritmust jelezné; az öcsém figyeli őt, kezei a billentyűkön (azok a billentések), talán akkordokat keres – minden olyan békebeli, „boldog békeidős”. A könyvespolcokon video-kazetták, könyvek, az Év Versei kötetei, a Révai Nagy Lexikona sorozat, a pianínón a lámpa és mellette a magoknak-bogyóknak-csokiszeleteknek a kis-tálkája – mind megvannak még.
Itthon-otthon vagyunk, biztonságban, együtt, és tényleg: mindennek a „nevét is, virágát is tudom”.
Mikor történt, milyen alkalomból jöttünk össze: Babuka-Bandi bá’ is ott voltak vajon, Ági is, Barbara meg Ádám a gyerekeink is; biztosan nem karácsony volt, akkor látnám a fát is, a díszeket; talán születésnapja volt Vikinek, Gergőnek vagy Balázsnak, nem, inkább nekem lehetett, mert apám pulóvere a telet jelzi; mindegy, miről beszélgettünk vajon, sportról, politikáról, munkáról-iskoláról is; Mari akkor is nagy traktát csinált, mindent, ami a szemnek-szájnak ingere, és a „buli” után én vittem haza Babukáékat?
Mindegy: tovatűnt szép emlék már, olyan „boldog békebeli”.
És ha megmutatnám az unokáimnak, Dórinak, Krisztiánnak, Eriknek, ők is ugyanazt gondolnák-éreznék, amit én gondoltam-éreztem annak idején: „áporodottnak-letűntnek, soha vissza nem térőnek”? Hisz’ ez is a „múlt században” történt (a „kép” azt idézi), igaz, már nem az „átkosban”, de már a „kiegyezés után”, bár a háború előtt, amikor „Magyarország előre megy, békét akar”, szuverenitást és elfelejteni azt a világot…
„Boldog békeidők”, suttogom és írom magamnak, ez már a múlt, a múltam…
- 01. 25. csütörtök