(1964-ből)
Nézem a képet.
- július 19-én készült.
A Népstadionban.
Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!
Ott üvöltöztem köztük én is.
Tizenöt évesen…
Egyszer, Kispesten a sérült volt, ezért nem játszott aznap, ott ült a lelátón a Vitray Tamás mellett, egy képernyő előtt, odahívott engem Tomi bá’ és bemutatott „TICHY LAJOS”- nak, aki megbúbolta a fejemet és kezet fogott velem: azon a héten már nem mostam kezet.
Aztán később Sipos Ferenccel meglátogattak minket a Fehérvári úton, a TF-re jártak és „Mami”-anyám ott dolgozott, kellett valami segítség a vizsga előtt, mi lent, a hátsó aszfaltozott parkolóban rúgtuk a labdát, mikor megálltak a kocsival, kiszálltak belőle és Lajos odaszólt nekem (hisz” akkor már „ismert”) „hozzátok megyünk, kis-Radnai, fölkísérsz bennünket?”, addig is „menő” srác voltam, de attól kezdve…
Nézem a képet.
Nyár volt, nagyon meleg nyár, akkor már kijártam a sulit a Baranyai általánosban, már jelentkeztem a „Jóskába” (a Villányi úton a József Attila gimnáziumba, ahova „helyből” nem vettek föl, mert Marika néni olyan értékelést adott a kitűnő bizonyítványom mellé), de még nem tudtam az „eredményt”, viszont a Római parton, az OTSH üdülőjében töltöttük a hetet, ott ugrottam abban a kitekert stílusban a hasmánt-gurulós technikával a magasat, aztán fociztunk a salakos teniszpályán a srácokkal, a szomszédban volt a Vasas üdülő, ott pihentek a Vasas játékosok (Berendire, Machosra, Ihászra emlékszem), amikor vége lett az edzésnek, mosolyogva néztek minket, valamelyikük talán át is kiabált a kerítésen: „kicsit fordítsd ki, szorítsd le a bokád, amikor rúgsz…”, kár, hogy nem a Honvéd üdülő volt mellettünk…
Szóval: nézem a képet.
Az arról a meccsről készült tudósítást.
Kint voltam.
Akkor még nem voltak fülkék a TV-s közvetítésekhez, csak később épültek, talán a ’66-os Budapesti Atlétikai EB-re, Tomi bá’ kinn ült a sétáló-folyosón a VIP tribün fölött egy emelvényen, , fölötte a napernyő, szemben az öltözőkkel és a játékos-kijáróval, már az első meccs (Újpest- Fradi 4:2) második félidőjét is közvetítette, én talán Gyuri bá’ (apám testvére, gyerekkorától „csak a Fradi” létezett számára, nagy Fradi-szurkoló volt, nemrég ment el…) mellett ültem, aki már túl volt a vereségen és a berekedésen, én a két meccs között kimentem pisilni, talán virslit is vettem, visszafele nem akart beengedni az öreg jegyszedő, percekig veszekedtünk, csak hatalma volt, a „jegyszedősége”, hát élt is vele, a képzelt-valós hatalmával, „tudja már meg az a gyerek, hol él”, aztán mégis beengedett, keserűvé téve az estét, már csak az utolsó öt percre emlékszem, a két „Tichy gólra”, az őrjöngésre, kit érdekelt a „jegyszedők” hatalma, „Marika-néni bosszúja”, nyertünk, a Lajos megint két gólt rúgott, mi vagyunk a legjobbak!
Szóval: nézem a képet.
A meccsre emlékezem.
A nyolcvanötezer emberre, az erősödő morajukra, a későbbi ordibálásukra, akkor még nem voltak szétválasztva a szurkolói táborok…
A néző-szurkolók akkoriban nem voltak „egyenruhában”, se feketében, még nem szóltak rasszista rigmusok, a Farkas Jancsi ellen sem.
Aki majd azt a hatalmas kapás-gólt rúgja a VB-én a braziloknak.
Kádár János nem járt a meccsekre, inkább sakkozott.
Szóval: nézem a képet.
Még nem nyerték meg a tokiói olimpiát.
Azt majd októberben nyerik.
De már túl voltak az EB bronzérem megszerzésén.
Akkoriban alig lehetett leülni a nézőtéren, többnyire csak beton-lábak voltak, a „lábak” között gyom nőtt ki, a WC-ről inkább nem írok.
Tokmac Nguen még sehol.
Se egy honosított „focista”.
És mégis!
Nyolcvanötezren voltunk kint!
Nézem a képet.
- július 19-én készült.
A Népstadionban.
Nyolcvanötezer ember tombolt a lelátókon!
Ott üvöltöztem köztük én is.
Tizenöt évesen…
- 04. 26. péntek
(Kép: Tichy Lajos emlékcsoport Facebook)