(Huszonnégy évvel ezelőtt levelet írtam a Papának, aki akkor lett nyolcvan éves; Szentendrén, egy kis borozóban – szúk családi körben – ünnepeltük Őt, ott olvastam föl az emlékező-visszatekintgető köszöntőmet, Ő már alig hallott belőle valamit, de akkor is, ott is, rendületlenül bujkált a mosoly az arcán; Dédi, Mama néha-néha könnyezve, az unokák kipirult arccal hallgatták akkor, a pincérek abbahagyták a fölszolgálást, megálltak egy pillanatra, hallgatták ők is a fölolvasásomat a Papa megszületéséről-gyerekkoráról, a trianoni békéről, ami éppen akkoriban köttetett, Lindbergh repüléséről, az alakuló-ijesztő-fölgyorsuló huszadik századról …)
Hát ezt is megélted.
Hogy vagy most, hogy érzed magad, megöregedtél?
Már nem akarsz olimpiai bajnok lenni?
Viszont most is még meg akarod váltani a világot, ugye?!
Hisz még nem vagy „nyolcvanas”, bár mára már „Papus-Papa” lettél (ugyanúgy): egyre gyengülő hallással, görnyedő testtartással, lassuló járással, mégis szemlélődéssel, (talán) még kritikussággal, duzzogó elégedetlenkedésekkel.
És persze biztosan sokat gondolsz a „soha el nem múló” emlékeidre, az egész életedre kiható-meghatározó eseményekre: a „nagy dolog a gyerekkor”-ra a Kékgolyó utcában; az Egri Csillagok, A Pál utcai fiúk diavetítéseire; ugyanott, Budán az első földrengés ijesztő függönyrángásaira, robajára, majd nem sokkal később egy másik „földrengés” alatt a pince homályára, a baljóslatú orosz tank ágyú-dörejére; az első tornacipős verekedésedre (mert hazafelé a Csaba utcai általános iskola első osztályából „a munkásosztályt” mégis csak meg kellett védened); aztán már itt is van a sírós emléked, ahogy az egyik éjszaka kimész a gyerek-szobából, apu-anyu közé fekszel és sírva kiabálod, hogy „ti nem halhattok meg, majd, ha nagy leszek, kitalálok valamit…” – persze nem találtál ki semmit se, becsaptad őket is, magadat is (hányszor is csaptál be életedben valakit?).
Ugye neked is egyre homályosabbak (viszont megszépültebbek) az emlék-foszlányaid, amiből lettél, amiből most (is) építkezel: a Feneketlen tó melletti séták hazafelé, a gimnáziumi órák, tanárnőid-tanáraid tanításai, „intelmei”; azt felidézted már, amikor Vera néni, a magyar tanárnőd beszélget veletek a forradalmár Petőfi melankóliájáról, letargiájáról, pedig akkoriban ilyenről beszélgetni-tanítani nem volt „ildomos”, pláne nem a gimiben!; hát arra emlékszel, hogy „természetesen” a gyeplőt akartad mindig fogni, mindenkor győztes akartál lenni, az országot akartad vezetni – persze, hogy emlékszel, hát arra: „a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”?!
Ugye pereg a film, föl-föl villannak a (film)kockák, aztán elsötétülnek; minden fölgyorsul – és hirtelen lelassul…
És most itt vagy, most nem te mondod a köszöntőt, nem te keresed a méltó, a nem „bepiszkolt” szavakat – most téged köszöntenek.
És holnap, holnap mi lesz veled, ugye még mindig érdekel (bár már a „bajnoki” álmoknak oda), izgat a jelen, a jövő – igen, tudom: így vagyok én is vele…
- 11. 17. vasárnap