Még szerencse, hogy nem tegnap este volt a magyar kupa-döntő. Fociban. A Fradi és a Vidi között.
Akkor Ő nem védhette volna meg hazáját az Európai Parlamentben, nem dicsekedhetett volna a (egyéni) sikereivel, nem lehetett volna büszke az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló, 2003. április 12.-én lezajlott magyar népszavazásra (ami ellen – akkor és ott – uszított), nem élhetett volna „parancsoló kötelességével”, hogy fölszólaljon.
Szóval Orbán mesél. Már nem először, vélhetően és előreláthatóan nem is utószor. Persze arról, ahogyan Ő látja. Ahogyan láttatni akarja. Ahogyan – szerinte – minden magyar és keresztyén embernek látnia kell. Igét hirdet. Kinyilatkoztat. Megfellebbezhetetlen. Aki nem úgy látja, mint Ő, az liberális, kommunista, és ellenség.
Orbán mesél. Persze nem közénk ülve, „(igy nem szökik rá hirtelen az éj)”, hanem pulpitusról. Arról, hogy mi érdekli az „az európai embereket: törvényes rend, közbiztonság, bevándorlás.” Arról, hogy „…a magyarok általában szeretnek egyenesen beszélni a nehéz dolgokról. Ilyenek vagyunk, nem szeretjük sem a locsogást, sem a mellébeszélést, egyenesen szeretünk beszélni, vagy sehogy. Egyenesen beszélünk hát a halálbüntetésről, a bevándorlásról, ráadásul úgy érzékeljük, hogy az eddigi diskurzus, amit sokan PC-nek, politikailag korrektnek mondanak, nem vitt közelebb bennünket, európaiakat a megoldáshoz.” Mert nem az Ő szája íze szerint főznek Európában. Mert most megint nemcsak kapni lehet, hanem adni is kell valamit. Most nem a magyar Kossuthot kell Európának befogadni, hanem nekünk kellene könyörületesnek lennünk másokkal. Most nem Tiborcz nyeréséről van szó, hanem hogy Tiborcz is adjon valamit a közösnek.