I.
Csak egy pillanat. Csak egy kép. Nem is színes: csak fekete, fehér. Nem is éles. Az egész elmosódott, kopott. A háttér, az emberek, a tárgyak. Szinte minden fölismerhetetlen: a helyszín, a személyek, az idő.
Mi ez? Ott és akkor, vajon mi történhetett?
Egy asszony batyuval a hátán. Mosolyog. Egy fehér batyus asszony, aki mosolyog. Talán ágyneműbe, lepedőbe gyömöszölt cuccok. Talán ruhák? Talán gyerek ruhák? Esetleg cipők? Gyerekcipők? Körülötte egykedvű, kalapos emberek. Bámulnak, nem beszélnek, csak bámulnak.
Hátul egy másik asszony megy. Szinte rohan. Talán a házba. Vajon miért? És miért ilyen sietősen? És a többiek, a férfiak, miért nem mennek? Ők miért állnak?
És akik nincsenek a képen? Ők hol vannak? És miért nincsenek a képen?

A kép 1944-ben készült, Hajdúnánáson. A háttérben a hajdúnánási Zsinagóga. Zsidó akkor már egy se. 1944-ben, tavasszal egyezernyolcvanan voltak. De akkor már, a kép készültekor nincsenek a hajdúnánási gettóban. Már Debrecen felé haladnak. És onnan tovább…
De az a mosoly. Miért?

II.
Nincsen semmink. Pedig gürcölünk: reggeltől estig, és még tovább. A fillérek meg alig jönnek, csak mennek. Szerencsére már nincs olyan hideg. Mert állandóan fázunk. Minden nedves. Takaró sehol. A gyerekek örökké éhesek. Néha egy-egy krumpli, hagyma. Meg köhögnek is. Az ember meg iszik. Minden áldott nap. Amikor kapott valamit. Akkor aztán kibírhatatlan. Ordibál, verekszik, belerúg a kutyába is. Még a gyerekeket is megveri. Pedig amúgy jó ember. Jó szíve van. De most az egyszer szerencsénk lett. Ezeket reggel elvitték. Talán Debrecenbe, vagy messzebb is. Nem érdekes. A lényeg, hogy úgysem jönnek vissza már. A szomszéd mondta, Ő meg csak tudja: az Ispán mellett cselédeskedik. Akkor meg nincs is már szükségük rá. Vihetünk, amit csak akarunk. Végre van valamink: hát persze, hogy örülök. Régen mosolyogtam már.
Hát persze, hogy mosolygok.
III.
Hát elindultunk végre. Legalább együtt vagyunk. Mindenki: apa, anya, nagyapa, nagyanya, meg a három testvér. Meg az unokatestvérek. Meg az Ő rokonságuk. Mindenki itt van. Senki sem hiányzik. Együtt megyünk az új élet felé. Azt mondták, majd ott is dolgozni kell. Majd kapunk érte pénzt is. Nyugodtan hagyjunk itt mindent. Hát itt hagytunk. Mindent. Az egész életünket. Ott talán jobb lesz. Itt sem volt se jó, se rossz; de talán ott jobb lesz. De ezek az utolsó napok, ezek már nagyon nehezek voltak. Se víz, se ennivaló. Mi lehet a lakással. „Meg van-e még…”? Meg amit ott hagytunk. A kutya biztos talál magának valamit. Az ablakot rendesen becsuktuk. Alig hoztunk el valamit magunkkal. Igaz, nem is volt sok, és mégis. De legalább együtt vagyunk.
Legalább együtt vagyunk.

Vidéki gettó kifosztása, Magyar Zsidó Levéltár, Jalsovszky Kati
2015. május 2.