Ülünk a kocsiban a fiammal, visszafelé. Beszélgetünk. Jól telt a nap, Bécs mindig magával ragadó, így nyárelőn különösen: az Opera, a Kartner Strasse, a sok turista, a Stephanskirche előtt a téren a színes kavalkád. És persze az elmaradhatatlan bécsi kávé.

Jövünk visszafelé. Beszélgetünk. Mikor 30 évvel ezelőtt mentünk kifelé. Hosszan várakoztunk a határon, lassan, szinte lépésben gurultunk csak előre, a hátunkon csurogtak a viszkető izzadságcseppek. Állandó pisilési ingerünk volt, amit alig lehetett elviselni. És mégis. Alig vártuk. Azt is, hogy újra menni kelljen. Az izgalom, a szabadság mámorító érzése, az árubőség látványa, a „van komissiód?”-ra a „persze hogy van” válasz, mintha ma lenne.

Közeledünk a határhoz, visszafelé. Beszélgetünk. Most kevesebb a magyar beszéd. Régebben minden „második” hang magyar volt. Akkor a feliratok mindenütt magyarul is : NE LOPJ, ÁTADUNK A RENDŐRNEK. A Márián „csak” magyarok voltak. Az eladók is. Most mindenféle náció: ott nem érdekes a bevándorlás. Mondja a fiam, a héten csak az osztrák tv-t nézte, benne a híradókat. Az osztrák belügyminiszter morgott, hogy a menekülteknek csak sátrakat akarnak a Tovább a folytatáshoz →