LUJZA ÉS JENŐ

(utánzat)

• Jenő, ugye fölvonulunk május elsején?
• Lujza! Nem vonulunk: járvány van!
• Tényleg, Jenő? Mi az a járvány?
• Amikor sok ember megbetegszik, mert egy vírus megtámadja a szervezetüket.
• Igen, Jenő? És mindenkit megtámad az a vírus?
• Mindenkit, aki találkozik egy vírus-hordozóval és ha ő rátüsszent, akkor elkapja.
• És akkor mi lesz?
• Ha a szervezete nem képes ellenállni és legyűrni, akkor meghal.
• Jaj! És Jenő: honnan tudhatjuk, hogy kiben van az a vírus?
• Ki lehet mutatni, ha tesztelik az illetőt!
• Az jó, akkor gondolom mindenkit tesztelnek mostanában, Jenő: minket mikor fognak tesztelni?
• Nem fognak, csak, amikor már nagyon betegek leszünk.
• Nem értem, akkor miért tesztelnek majd?
• Hogy „igazolt” betegek legyünk!
• Értem, és az miért jó, hogy igazolt betegek legyünk?
• Mert akkor be lehet hivatalosan írni a statisztikába.
• Értem Jenő, akkor a statisztika miatt tesztelnek majd minket, de Jenő: nem lenne jobb, ha előre tudnák, hogy ki a vírushordozó és ki nem?
• De, jobb lenne.
• Akkor miért nem csinálják?
• Mert a „tesztelés nem gyógyít”!
• És mi gyógyít, Jenő?
• Még semmi, még nem találták meg az ellenszert.
• Jaj! Akkor mindnyájan meg fogunk halni!
• Egyszer biztosan, Lujza. De most nem valószínű! nagyon kicsi a halálozási ráta, „csak” néhány százalék!
• És Jenő, hogyan számolják ki azt a rátát?
• A számlálóba beírják az elhunyt személyek számát, a nevezőbe pedig a fertőzöttek számát és az a ráta.
• És nálunk ez mennyi, Jenő?
• Sok, most több mint tíz százalék!
• De Jenő, azt mondtad az előbb, hogy sokkal kisebb!
• A világon, de nálunk nem.
• Akkor jó, akkor ott vagyunk az élbolyban, megint mi lehetünk akár az elsők is! Akkor a Viktor biztosan örül!
• Nem örül, intézkedik!
• Aha, és mit intézkedik?
• Jaj, Lujza, hagyd már abba, mit kérdezősködsz annyit: bejelenti, hogy enyhíteni fog a szigorításokon, mert május harmadikán túljutunk a csúcsponton!
• Te Jenő, erről jut eszembe, mi mikor jutunk a csúcspontra?
• Lujza, ne viccelődj, ez nem vicc!
• Tudom Jenő, amit kérdezek az se vicc.
• Lujza!
• Te Jenő, az Unió miért nem segít nekünk a védekezésben, a szegényebbeket segíteni kéne!
• Segít!
• De azt olvastam az interneten, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium európai uniós fejlesztésekért felelős államtitkára a Magyar Nemzetben egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „a koronavírus-járvánnyal összefüggésben Magyarországra nem érkezik többletforrás az Európai Uniótól”!
• Az államtitkár nem bontotta ki az igazságot…
• Jenő, olyan furcsán beszélsz, lehet, hogy bujkál benned valami?
• Nem bujkál, csak közbeszóltál: szóval egy csomó pénzt kaptunk az Uniótól, azokat gyorsan „szerződésekkel elköltötte” a kormány, de azoknak a nagy része a járvány miatt nem fog megvalósulni, azokat föl lehetne használni a védekezésre, de akkor a csókosoknak kevesebb jutna.
• Miért? A csókosok nem vesznek részt a védekezésben?
• De, most, hogy kérdezed, részt vesznek: ők közvetítenek a kínaiak és a magyar kormány között.
• És biztosan a két szép szemünkért, szolidaritásból!
• Lujza, ne bomolj, jutalékért, komoly jutalékért, mint a letelepedési kötvényeknél is a Tóninak!
• Értem.
• De Lujza, minek olvasol Te Magyar Nemzetet?
• Mert olyan cukiságokat írnak például a Szabó Tímeáról is, hogy…
• Lujza! Megtiltom, hogy idézzél abból a szennyből!
• Jenő, azt hittem, liberális vagy?!
• Az vagyok, de vannak határok, ez minden határon túl van, valahogy így kezdődött annak idején is! Nem!
• Jenő, a Soros is elkapta a vírust?
• Miért kapta volna el a vírust?
• Olyan csöndben van…
• Nem hallgattad tegnap a Viktort, nincs csöndben.
• Nincs?
• Hát a magyar kormány szerint nincs, most a kamatokról beszélt, aki a javaslata szerint vesz föl kölcsönt, hitelt, vásárol kötvényt, annak kisebb lesz a kamatterhe.
• Értem, és ez biztosan baj.
• Mért lenne baj?
• Hát nem ezért támadják?
• Nem!
• Hát miért?
• Csak!
• Aha, akkor értem.
• Jól van, Lujza.
• Jenő: akkor megyünk május elsején a Ligetbe?!

2020. 04. 25. szombat

MESE A JÁRVÁNYRÓL, A MEGMENTŐRŐL…

Hol, volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kidűlt-bedűlt kemencén, az égig érő fa tetején, a hetvenhetedik ágán, de mindenképpen Magyarországon innen, volt egy rinciráncos szoknya, annak volt hetvenhét ránca, a hetvenhetedikbe volt egy kis könyv, annak a tizennegyedik levelén volt ez a kis mese…

Mikor is indult: talán az elején; de mivel-kivel is kezdődött?

Talán a „Soros”-ösztöndíjjal Oxfordban tanulóval, aki aztán az orosz csapatokat a temetésen nagy hanggal „hazazavarta”; vagy „a térdre csuhások”-at rikkantóval; esetleg „egy döglött dakota ló”-ról hadoválóval; vagy nem is, talán „a soha nem hazudóval”? Nem is tudom, nem is emlékszem már, pedig ez a mese (nem is) olyan régen történ(hetet)t, amikor már az állatok nemigen értették az emberi nyelvet: igaz, sok ember se nagyon.

Történ(hetet)t egyszer, hogy abban az országban nagy járvány tört ki.

Persze az a járvány nemcsak úgy magától, ripsz-ropsz jött elő a semmiből, már hónapok óta telekürtölték a világot a hírharsogó harsonák, de azok a hírek messziről érkeztek, talán igazak sem voltak – legalábbis így gondolták az emberek, akik nem igazán és mindig értették (csak szerették hallgatni) a nyelvet, a híreket, mert mindig csak ugyanúgy és ugyanazt mondták nap mint nap nekik az elöljáróik, márpedig, ha ők mondják, az úgy is van – gondolták. Mert az elöljárók vad, galád, sem istent, sem liberálist nem kímélő terrorista migránsokról beszéltek nekik (nem a járványról), akik még lányaikat és asszonyaikat is meggyalázzák. Aztán – hogy-hogy nem – egyszer csak mégis megjelent a vírus az országban, mert gaz iráni diákok behurcolták abba a szép országba, ahová őket senki, legföljebb az ország fő-főprefektusa vagy az egyik alprefektusa hívta be nagy pénzért, amit persze nem vertek nagydobra se, kisdobra se. Még csak az kellett volna, lett volna akkor nagy galiba. De mivel nem dobolták ki, se be, hogy ki hívta be az iráni deákokat, galiba sem lett abból.

Hanem, hogy szavamat ne felejtsem, a mesélőnek meg kell válaszolnia a kérdést: hogyan szabadult ki a vírus? Mert bizony a vírus repült ide s oda (ahogyan később a szószólók mondogatták), főleg az öreg, vén embereket, a krónikus nyavalyákkal küszködőket szerette, s mivel sok ilyen ember élt akkoriban az országban, a kiszabadulás hamar járvánnyá dagadt. Ide vezetett, hogy a vírus kiszabadult a deákokból, mert a deákok nem tartották be az elöljáró utasítását, ami talán akkor még csak a fejben vót, ha vót, mert ki sem lett hirdetve se a köztéren, se a közösségi hálón, se mailen se, de még a hivatalos közlöny se adott róla híradást; tudniillik arról, hogy a messziről gyütt deákoknak önkéntesen zárdába köllene azonnali hatállyal bevonulniuk megfigyelésből és karanténból „foganatosítva” kifolyólag. Így esett, hogy ők biza nem vonultak se ide, se oda, hanem csak buliztak a deákok szállásán, aminek aztán csak kitoloncolás lett a vége.

De a kiszabadult vírus, ami akkoriban még továbbra is egy ideig csak kisebb vésznek számított, mint egy hazánkba ideiglenesen bekeveredett migráns vagy menekülő jött-ment, csak nem nyugodott, nem hagyta annyiban, hanem csak terjedt és terjedt szerte és széjjel okozva nagy fölfordulást itt is, ott is; sőt elérte a világnak és az országnak a megállását is.

De akkor már eszébe kapott a fő-főelöljáró prefektus és alakított gyorsan egy törzset; meg minden nap új meg új ruhába bújtatta, új meg új frizurával díszítgette, ízesen és sokat ismétlően beszélő tiszti-lelki főorvosasszonyát; hadait az utcára, majd később bárhová vezényelte a vírus ellenébeni nagy háborújában. Ellentmondást nem tűrően adta ki parancsait: ki-be zárjuk az iskolákat; lófittyet se nem kapnak majd a tanárok, de közben digitálisan; minek maszk, de jó a maszk; van elég eszközünk, vegyünk eleget, de mégsem kell odaadni, csak a raktárba velük.

Közben a fő-főelöljáró prefektus megvilágosodási fázisába elérkezvén úgy látta, mindez nem elég: neki bizony kell a teljes és ideig-óráig, de annál biztosan tovább-tartó teljes és korlátozhatatlan fölhatalmazás!

És láss csodát: megkapta.

Akkor aztán újfent a lovak közé dobta a gyeplőt; mit nem mondok: a dakota lovak közé csapott az ostorral és hol ruhában, hol – na nem ruha nélkül – védőmaskarában, álruhában végig-látogatta az ispotályokat ízibe; megmutatta mit és hogyan; számolgatta a vírusnak a csökkenését, de az bíza csak növekedett; viszont nem csúcsosan csak laposan szerencsére. Akkor kihirdette országnak-világnak: az ispotályokat ürítgessék a fölösleges betegektől, mert kell(het) az ágy! Különben is: a betegnek mindenhol jó, de a legjobb otthon! Aztán elrendelte a világ legnagyobb csoda-mentő gazdasági csomagját, amit telepakolt mindenféle limmel meg lommal, de esze ágában sem volt elfogadni a brüsszeli fejedelem nagylelkű támogatását.

De ezen ne időzzek már ilyen sokat, mert a mese akkor jó, ha nem túl hosszú, de se füle, se farka nincs, csak tanulsága, ha van egyáltalán; s ha lesz, aki megérti: hát folytatom.

Akkoriban, ami (talán nem is olyan) nagyon régen lehetett, ha lehetett, a fő-főprefektus elöljáró nagyon bízott önnönmagában, pontosabban csak önnönmagában bízott, mert már hosszú ideje volt fő-főprefektus elöljáró, már minden a kisujjában volt, mindennek ismerte a csínját meg a bínját; legfőképpen a szavaknak az bódító hatását; különösképpen az ellenségek legyalázásának üdvözítő voltát, és persze vazallusai pénztárcájának a feneketlenségét.

Nagy beszédet kerekített az Magdolna Harsogóban és emígyen szólt a népéhez:

„És kaptunk egy figyelmeztetést, ami arról szólt, hogy jó, jó, persze, fontos dolog, hogy jól éljetek, de ne feledkezzetek el arról, hogy hogyan kell szépen élni. És a jó élet nem hoz magával automatikusan szép életet. És szerintem itt kell keresgélnünk az értelmét annak, amit most átélünk.”

Azt a lári de fári, mi lesz itt – ijedtek meg hirtelen az ország NER-vazallusai, nagyurai, oligarchái és a rokonság, no fene. És elbizonytalanodtak hirtelen e szavaktól, keresték benne az értelmet meg a lényeget, fülük nem szokott a szavak ilyetén csengéséhez. Csak nem, te is arra gondolsz? – kérdezgették egymástól, most mi lesz, mi legyen? Mi az, hogy „szépen élni”? Hisz szépen élni ők tudnak, hisz megvan mindenük, mi szem-szájnak ingere, sőt annál több is, milyen szépen élnek: semmire sincs gondjuk, csak időben kapják meg a fülest, hogy pályázhassanak; csak mondják ott és akkor, amit kell és jön a füles is; na jó, az az 5-20 százalék mégsem a világ, de most mit kell tenni vajon e szavak elhangzása után? Talán csak nem kell lemondani a szép stadionokról, a belgrádi vasútról, az aranylábú gyerekek foci-sulikról, a szingapúri tanulmányutakról, be lehet majd hozni „aputól” Kínából maszkokat?

Most ez tényleg figyelmeztetés volt?

És tényleg nekünk, a hű fegyverhordozóknak?

Itt a vége, fuss el véle, boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejezném be a mesémet, ha még idáig követtétek.

De ez a mese nem ért véget, még nem.

Mert ez olyan mese, de olyan mese volt, aminek a végét Nektek kell(ene) kitalálni, megírnátok?! …

2020. 04. 22.szerda

KIS SZÍNESEK

(úgy szar ez, ahogy van…)

1. Elérték az ötvenszázalékos ágyfelszabadítást a kórházakban – jelentette Müller; kevés helyről kellett tényleges betegeket hazaküldeni, fejelte meg egy orbitális marhasággal.
2. „Egy munkatársamat leköpték, miután kiderült, egy fővárosi idősotthonban dolgozik” – mondta Karácsony Gergely főpolgármester: mintha megint a ’40-es években lennénk.
3. „A Szabó Tímea nevű organizmus tudományos jellemzése” – írja egy Zummer Fülöp nevű firkász a Magyar Nemzetbe: tényleg a ’40-es évekbe züllöttünk vissza.
4. „Soros György által finanszírozott szervezetek segítik a migránsokat” – így az Origo: ez most megint a legfőbb baj.
5. „Rendőrségi vizsgálat indult a Pesti úti idősotthon ügyében” – írja a mandiner, de a BRFK „foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatt feljelentés-kiegészítést rendelt el”. Ja: akkor nem a felhatalmazott ellen, sem a Müller ellen…
6. „Ma 600 ezer ember nem tudja felhívni háziorvosát” – mondja Komáromi Zoltán háziorvos, de erről sem a Törzs, sem a Müller, sem a kormányzati szócsövek nem írnak.
7. „Több mint egymilliárd pluszt ad a Bozsik stadionra a kormány az idei költségvetésből” – szól a HVG cikke a Magyar Közlöny ma megjelent számát idézve: mert ez a legfontosabb!

Kis hazám, az ám!

Elmennek ezek a jó büdös francba…

2020. 04. 22. szerda

KICSAVARODVA, VAGY „VÉLETLEN, „APRÓ” BAKI?!” …

(Bocsi: hosszú és unalmas lesz…)

Csütörtökön, április 17-én volt a holokauszt magyarországi áldozatainak az emléknapja: 74 évvel azelőtt ugyanis azon a napon állították föl az első gettókat a korabeli Magyarországon: nem a német megszálló csapatok katonái, nem német fasiszták, hanem magyar „emberek”, köztisztviselők, akik zokszó és fenntartás nélkül követték a magyar közigazgatás eljárásrendjét, akik „önként és kéjjel” vettek részt a „kivitelezésben”.

Varga Judit igazságügyi miniszter „egyszemélyes” megemlékezést tartott a Duna parton a „cipő-szobroknál” és az M1 csatorna éppen arra járó riporterének történelem-hamisítóan azt nyilatkozta: „milyen tragikus következményei vannak annak, ha egy nemzet elveszíti szabadságát… figyelmeztetni kell a következő generációkat azért is, hogy ilyen soha többé ne történhessen meg a világban”.

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Közben az Európai Parlament kétharmados többséggel elfogadta az unió válságkezelési irányelveit. Ennek értelmében létrejöhet egy nagyszabású gazdasági mentőcsomag, amely a járvány elvonulta után emelkedő pályára állíthatja a jelenleg stagnáló ipart és a kereskedelmet, döntöttek egy több mint 3 milliárd eurós gyorssegélyről is, amelyből az Európai Unió orvosi eszközöket és kórházi berendezéseket vehet, szakembereket fizethet és betegeket szállíthat át egyik tagállamból a másikba.

A Fideszes képviselők nem szavazták meg a javaslatot.

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Persze az EP nemcsak a járványkezelésről szavazott, hanem a magyar kormányról(!) is: „…az európai értékekkel teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tartja a magyar kormány azon lépéseit, hogy a magyarországi szükségállapotot időkorlát nélkül hosszabbította meg, határozatlan időre rendeletekkel kormányoz és meggyengítette a magyar Országgyűlés rendkívüli felügyeleti hatáskörét”.

Közben Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke a Spiegel kérdésére azt válaszolta: „A történelem során sokszor láthattuk, hogy a politikusok a hatalmuk kiterjesztésére törvényeket használnak. Ez Németországban ismerős lehet. Biztos vagyok abban, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra”.

(Tusk szavainak értelmezéséhez fontos tudni, hogy Carl Schmitt nemcsak konzervatív jogtudós és a Nemzeti Szocialista Párt tagja volt, hanem aktívan segített a náci rezsim legitimitásának megteremtésében is. 1934-ben a hatalomátvételről kifejtette, hogy a vezető (Führer) a jog alapja. Az antiszemita Nürnbergi Törvényeket pedig a „Szabadság Alkotmányának” nevezte. Schmitt 1945-ig, vagyis a háború végéig a náci párt tagja maradt. A jog értelmezéséről és a náci párthoz való viszonyáról itt olvashatnak bővebben.)

Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár azonnal reagált: „Remek. Jó tudni, hogy a Donald Tuskhoz hasonló Orbánfóbiások még válságidőben (amikor akadnak más dolgok, amik elfoglalhatnának mindannyiunkat) is találnak időt és helyet Magyarország szidalmazására.”

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Tusk ugyanis nem Magyarországra mondta, amit mondott, hanem az Orbán vezette kormányra. Ráadásul nem szidalmazás volt, ami válságidőben nem elfogadható, amikor vannak „más dolgok” is, hanem maga a probléma egy másik vetülete.

1939 szeptember 3-án hangzott el VI. György király híres beszéde: „Belekényszerültünk egy konfliktusba, szövetségeseinkkel együtt fel kell vennünk a harcot egy olyan elvvel szemben, amely, ha felülkerekedne, végzetesnek bizonyulna minden civilizált rendre a világon.”

Ez világos beszéd volt, ahogy Tusk interjúja is: figyelmeztetés arra, hogy még minősített többséggel sem szabad bármit megtenni, mert az – ugyan minősíti a szavazókat is – végsősoron a megválasztottat ítéli meg; azt, aki visszaél hatalmával. Azt, aki mindenkit megfenyeget (pedagógust, orvos-igazgatót, újságírót, hajléktalant, munkanélkülit stb.); aki csak a vazallusaira gondol, aki vizet prédikál és bort iszik, aki kereszténységről papol…

Véletlen, „apró” baki lehetett?!

Nem hiszem…

2020. 04. 18. szombat

„AZT MÉG NEM MONDTÁK…”

I.

„összefogásra van szükség: a családok tagjainak össze kell fogniuk, hogy megoldják a betegek otthoni gondozását, az otthoni betegápolási szolgálatok igénybevételével” – mondta Cecília.

Mai beszélgetés a dohányboltban a szakorvosi rendelő mellett:

• Látom téblából…
• Igen, a rokont hoztam a vizsgálatra…
• Mákja van!
• ?
• Az én férjemet kiba@ták a kórházból, trombózisa volt, mondták vigyem haza és naponta adjam be neki az injekciót.
• ?
• Ba@@a meg: se tűm nincs, se a gyógyszert nem kapom meg, életemben nem adtam még be egy injekciót, elájulok, ha vért látok…

II.

„Minden családban kellene egy pénzügyminiszter” – véli az Állami Számvevőszék elnöke. Domokos László.

• Anya, elfogyott a sör.
• Tudom.
• Akkor…
• Nincs akkor.
• Ne bomolj!
• Se sör, se cigi, se HBO!
• Mi van?
• Nem adtál haza semmit.
• Kirúgtak!
• Tudom.
• De inni kell, cigi kell!
• Rendben: akkor menj el focizni valahová!
• Minek?
• Mert ott dől a lé: a bankadóból kiegészítik!
• De nem szeretek focizni!
• Hát aztán: annyira tudsz, mint azok…

III.

„Nem esünk abba a hibába, hogy segélyeket adjunk munkahelyek teremtése helyett” – mondta a kormányszócső, majd ismertette a kormány döntését: „Segélycsomagot kapnak a Tiszántúli Református Egyházkerület diakóniai intézményei”.

• Apjuk, ma sem mész dolgozni?
• Asszony, hová?
• Most mondták a tévében, hogy annyi pénzt fordítanak munkahelyteremtésre, mint még soha!
• Aha.
• Akkor menjél már!
• Asszony, hová?
• Azt még nem mondták…

2020. 04. 16. csütörtök

ÍRJÁL RÖVID FOGALMAZÁST: „NEM KELL ISKOLÁBA MENNI…”

(telefonon feladott házi feladat otthonra: fogalmazás egy magyar általános iskolában)

Anyu azt mondta, hogy most egy ideig a karantényban leszünk, de lehet, hogy nem ezt mondta, hanem hogy karanténban, de annak nincs értelme, mert a tény az nem lehet tén. De ez most mindegy is, mert jó itthon. Reggel soká alszom, de aztán föl kell kelnem tíz perccel később, mert anyu azt mondja, hogy az én hasamra süt a nap, de ez nem igaz, mert a nap nem tudja melyik az én hasam és nem az apué. Bár az enyém sokkal kisebb, az már csak igaz, mert az apué olyan hordós, de nekem úgy is jó, mert jókat lehet rajta pihentetni a fejemet. Szóval fölkelek és megyek a reggelimért, de sajnos útba esik a fürdőszoba és ott meg kell mosakodnom, mert a Cecília néni is megmondta minden nap, hogy ez most nagyon fontos elkerülésileg. A Cecília nénit én nagyon szeretem, bár semmit se nem értek abból, amit mond, de jó a haja és minden nap ugyanazt mondja el mindig. Szóval megmosom a kezemet a szappannal is meg a hypóval is, bár azzal csak ritkán mert csíp. De persze ezt se nem is értem föl észileg, ezt a mosakodást, de nekem nem is kellene mindent értenem, de nem is akarok. Akkor jön a reggeli, amit most együtt eszünk meg családilag, mert mindenki otthon van a karantényban, bár anyu soha nem ül az asztalhoz oda mellénk, mert mindig ugrálja magát a konyhába meg vissza, mintha neki ez lenne a tesi órája, de anyunak egész nap van tesi óra, úgyhogy leülhetne velünk enni, de nem. Akkor apu kéri a kávéját és én már tudom, hogy vége a reggelinek és kezdődik a tanulósdi, ami úgy történik, hogy anyu kiabál apuval, hogy segítsen nekem, mert ő főzi az ebédet, apu meg olvasni akar az interneten én meg játszani. Amíg ők veszekednek, addig én játszom. Egyre többet veszekednek, amit én nem értek, mert korábban alig látták egymást, akkor nem is veszekedtek, most meg végre szerethetnék egymást. Aztán 11-kor apu benyomja az M1-et és akkor csöndnek kell bekövetkeznie, bár anyu mindig zörög a konyhában, de behoz egy sört apunak és akkor apu megnyugszik és kigúvadt szemekkel nézni kezdi a Cecíliát majd kiabál. Mindig kiabál, hogy hazudik, meg menjen a … de ezt nem merem leírni, ezt a szót, mert csúnya, bár az isiben a Lali, aki a legokosabb fiú és a barátom azt mondta, hogy neki van egy nagy bátyja, aki idősebb is és szerinte nem olyan csúnya. De apu csúnyán mondja, hiába mondja nekem a Lali, amit mond. De ez mindegy, mert most vírusos járvány van, ami mindenkinek betegedést meg bajt okoz és szegénységet, bár a Lali azt mondta, amikor még lehetett menni a suliba, hogy ez nem igaz, mert nem mindenkinek okoz ez gondot, mert a gazdagok még gazdagabbak lesznek később, a szegények meg mennek majd a lecsóba, de azt én úgysem szeretem. De én nem ezt hallottam a Cecília nénitől, hanem hogy az öregek szívják majd meg, meg akiknek mindenféle megbetegedésük van, bár tegnap hallottam anyutól, hogy egy kisgyerek is lekapta a vírust pedig beteg se nem volt, de ez olyan kitétel vagy kivétel, ami a szabályokat erősíti. Ezen sokat gondolkodtam, de nem jutottam dűlőre, hanem abbahagytam a gondolkodást és inkább tovább játszottam akkor, de az már nem volt ugyanaz. Aztán ebédelünk, ahogy reggeliztünk is, anyu a konyhában tornázik, mi az asztalnál, a végén apu megint kap egy sört, aztán lefekszik és csönd lesz. Akkor szokott a Lali fölhívni az okos-telómon, hogy mi van, meg mi nincs és csacsogunk. A Lali kérdezte, hogy mit szólok hozzá, de nem tudtam, hogy mihez, hogy rúgják ki a kórházakból az embereket, mert állítólag kell a hely, de a számok nem ezt valószínűsítik, de ezt nem értettem, erre azt mondta: mutatják, mert biztosan ők más számokat ismernek, amit megint nem értettem, mert akkor miért nem mondják meg nekünk, mire Lali nevetni kezdett, hogy ez a politika, ehhez mi nem értünk, csak ők és akkor megszakadt a teló, mert biztosan kereste az anyukája és mennie kellett. Most már abba hagyom én is, ennyi biztos elég lesz a tanárnőnek, de holnap lehet, hogy folytatom.

Dani tanuló

2020. 04. 15. szerda

„HA BAJ VAN, MEGJAVULUNK…”

Nem is olyan régen történt, úgy 4 hónappal ezelőtt, hogy megint nagy napra virradt a magyar: a kormány ülésezett! Sőt, éppen akkor először a 2020. évben! És láss csodát miről: az egészségügyről is tárgyaltak, több döntés is született – közölte rögvest a kormány feje az első Kormányinfón.

Emlékeztek?

„A kórházak eladósodása nem bocsánatos bűn, hanem fedezet nélküli adósságvállalás, aminek véget kell vetni … az Állami Számvevőszék, mint a parlament intézménye, súlyos megállapításokat tett a kórházi adósságokról szóló jelentésében, amelynek minden szavát komolyan kell venni. Az eladósodást a külföldi cégektől befogadott, nagy értékű szolgáltatások okozzák, „nagy halak” úszkálnak a vízben” – akkor így szólt az ELSŐ EMBER, és folytatta is: „Minden, három évnél régebben felújított kórházban tatarozni kell a kórtermeket, a várókat és a szociális helyiségeket”.

Ennyit. Aki hallotta, röhögött vagy sírt, ha az egészségügyben dolgozott a fejét verte a falba. Az úr(acska) dott is meg nem is, igazándiból – ahogyan szokott – csak szónokolt.

Aztán az is elhangzott akkor, januárban(!), hogy „a kormány 2,5-3 év alatt mintegy 72 százalékkal emeli az ápolók bérét”, de mert nem lehet(ett akkoriban se) mindent egyszerre, ezért az orvosok bére föl sem merült. És láss még egy csodát: februártól ingyenesek lesznek a meddőségi vizsgálatok, mert „a kormány valamennyi, mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó szolgáltatót megvette az országban, egy kivételével, amellyel még folynak a tárgyalások” – így a miniszterelnök.

Aztán beba@ott a vírus.

Festésre most nincs idő, a béremelés helyett jó lesz a bruttó 500 ezer is, a többit meglátjuk.

Biztosan rosszul emlékszem, hogy így volt.

Tegnap aztán – a válsághelyzet 27. napján – az ELSŐ ember elment az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetbe tájékozódni: „ha baj van, megjavulunk és minden működik” mondta (végre) maszkban, miközben a kórház falán néhány cserép hiányzott, szerencsére a plafon nem…

2020. 04. 08. szerda

ALUL SEMMI: KILÓG A (LÓ)LÁB…

Nézem a képet. Amit ti is láthattok. Az ifj. Lomniciről. A NER oszlopos dúcolójáról. Felül „díszben”, alul összegányolva: kosárcipőhöz focilabda.

Amilyen a NER: ami látszik, ami propaganda, az „csicsás”; ami nem, az ganéj, „az annyit is ér”.

Amilyen a nagy csinnadrattával bejelentett „történelmi csomag”, a gazdaságvédelmi akció-terv is: ami látható, az csak-csak; ami nem, az annyi.

Erről írt ma Kovács Gábor a HVG-ben egy rövid cikket: „A kormány gazdaságvédelmi alapjának harmada kopizás, és nincs meg a fedezete” címmel. Ebben a legfontosabb megállapítása az, hogy „Jelentős részben nemhogy átcsoportosításokkal, de egész egyszerűen átnevezésekkel hozta össze a kormány a járványvédekezési és a gazdaságvédekezési alapokat.” Ez bizony alul semmi!

Hallgatom este a Kereskedelmi Kamara vezetőjét, aki szenvtelen hangon, vállát vonogatva válaszol(?) arra a kérdésre, mi lesz a munkanélkülivé válókkal, a szegényebb nyugdíjasokkal: nem az ő asztala, de a költségvetésben erre nincs pénz, a gazdaságot kell beindítani, arra van, arra kell. A többi néma csend: ez bizony alul megint semmi!

Próbálom értelmezni a bérek (vagy a bérköltségek, nagyon nem mindegy) egy részének az átvállalásának a módját, értelmét, fölsejlik az elhíresült rabszolgatörvény – ez bizony megint alul a nagy semmi!

Aztán itt van az „ágazatok újraindítása” kérdése, ami közismerten a „falubeli gázszerelő” egyik fontos biznisze, hasonlóan az egészségiparhoz, amiben szintén könnyedén fel lehet fedezni „családi” szálakat, ahogyan a többi újra-indításos ágazathoz – akkor ez most felül, de mi van alul?

Végre itt van a tizenharmadik havi nyugdíj, amit a „felhatalmazott” jelentet be, ami nem más, mint egy heti kiegészítés, ami 1,9 százalékos egyszeri juttatás lesz(?), miközben a svájci indexálás megszüntetése 1000 milliárddal növelte 10 év alatt a költségvetési lehetőségeket, azaz a nyugdíjasok támogatták a „soha nem látott sikereket” elérő gazdaságot – ez bizony „lófütty”!

Tegnap arról írtam, hogy a kutyám nem érti, meg persze én sem, mert: „…határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?”

Ma már határozottabban mondhatom: nem erre keressük.

De már értem…

2020. 04. 07.kedd

A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A dolgozószobámban fejemet a hátrakulcsolt két kezemre téve, hátradőlve ülök a székemben, merengve nézek ki a nyitott ablakon. Kinn szikrázó napsütés, a fenyőnk már az eget ostromolja, a tuják is ágaskodnak a magasba, de körülöttük rezzenéstelen csönd, a rigók is valahol messze, zümmögő bogarak sehol. Minden mozdulatlan. Sóhajtok, előrehúzom a kezeimet, megigazítom a szemüvegemet és elkezdem püfölni a gépem: A KUTYÁM SEM ÉRTI…

A hátam mögött ekkor az ajtó – alig érzékelhetően – megmozdul (nem tudom tökéletesen becsukni, valamelyik kábel nem engedi a „kinyithatatlan” bezáródást), alig hallhatóan surranó hanggal kinyílik és öreg-kutyám, Kyra ide-oda billegve besomfordál, megáll mellettem, csak áll, nem szól semmit, csak meleg szemeivel kérdően vagy talán esdeklően fölnéz rám, látja, hogy nem mozdulok, hát – mintha mellső lábával lemondóan legyintene – a székem mögé lép és lehuppan oda, előre-nyújtva lábait, fejét ráteszi és elalszik. Nem érti, ilyenkor mindig nagy sétákat tettünk korábban.

De most „csak” itthon vagyunk.

Reggeltől-estig. Estétől-reggelig.

A házunkban. Néha a kertünkben.

Már három hete.

A kutyánk, Kyra is itt van velünk.

De most ő másképpen viselkedik.

Mert ő: nem érti.

31 napja kezdődött. Mármint nálunk, Magyarországon. Addig itthon a hülyítés ment: a magyarok karakterérről; a soha nem látott gazdasági sikerekről; a konzultációs demokrácia felsőbbrendűségéről; a keresztény Európát elsöprő migráns-áradatról; a buta, tanulni sem akaró cigánygyerekekről; a magyaroknak még ennél is jobb lesz matolcsys-ábrándjáról. És akkor berobbantak az iráni diákok(?), és néhány nappal később megváltozott a hang, mert már komolyabbra, majd komolyra fordult a történet.

A kutyám, Kyra minderről semmit se tudott. Akkor még nem is volt mit tudnia, értenie. Csak sétálni akart, élvezni az „olvasást”, ami neki a fák, bokrok tövének a szaglását jelentette; a „vadászatot”, mert a séta az volt mindig, vadászat.

Aztán fölállt a „törzs” és azonnal (ugyanúgy, ahogyan azt a kormány korábban is mindig tette) „tájékoztatni” kezdett: mindenből van elég, de azér’ építünk egy konténer-kórházat is; a maszk és a teszt ló@art sem ér; a fiatalok és a középkorúak nyugodtan lófráljanak, menjenek a kormányzati sajtótájékoztatókra, rájuk nem hat a vírus (hogy ők is terjeszthetik, arról nem volt „tájékoztatás”); a foci a világ legjobb sportja, meccsekre lehet menni; azér’ vigyázzunk a migránsokkal, mert ők „ki tudja”; az iráni diákokat kizsuppoltuk, mert randalíroztak; az öregek az igazán veszélyeztetettek, vigyázzatok rájuk; egyébként meg urai vagyunk a helyzetnek. Aztán megírták a felhatalmazási törvényt a „főparancsnoknak”(??), amit aztán – kisebb csetepaté után – el is fogadtak. A hírek ömlöttek az internetről, a tévékből, rádiókból: Európa elesett, már Amerika is, Magyarországon is elkezdtek emelkedni az elrettentőszámok. Az emberek persze a kezdeti „engem úgysem érint” közömbösségéből hirtelen felelősebben gondolkodó, aggódó emberekké váltak, felismerték és elfogadták a helyzetet, alkalmazkodtak a helyzethez; maszkot kezdtek varrni és viselni, tudomásul vették a kérést: „maradj otthon”. És akkor nem valami megállt hirtelen, semmi nem úgy ment, mint ahogy azelőtt. A vírus persze köszönte, megvolt továbbra is.

A kutyám viszont nem találta a helyét. Idegesen föl-alá rohangált, nem hagyott a helyemen, folyton hívott: menjünk már, mint azelőtt. Aztán abbahagyta, talán elfáradt, olyankor a lábamhoz feküdt, nem mozdult.

Kinn a szabadban elcsendesedett minden: az autók eltűntek az utcánkból, gyerekzsivaj sem zavart bele a csöndbe, a kutyák sem ugatták az idegent, mert nem jött idegen, mindenki behúzódott a vackába. Az emberek vártak: volt, aki bízott, mert a kormányfő hatalmas mentőcsomagról beszélt; mások – az elmúlt évek páviántáncai után – már nem hittek az ígéreteknek: az összefogás helyett újból ketté vált az ország. (Nézem Röhrig Gézával, aki most New Yorkban mentőzik a video-interjút, aki arról beszél, hogy elképesztő és szívet melengető az emberek szolidaritása egymás és a mentősök, orvosok, ápolók felé, mindenki ugyanazt akarja, együtt akarja.)

A kutyám erről mit se tudott, ő a gazdi közelségének biztonságában, a szagok és ízek elbűvölő világában élt, a mindennapi séták és önfeledt játékok tobzódását élvezte, ami most hirtelen semmivé foszlott: a gazdi alig mozog, nem viszi vadászni, mi történhetett?

De nem is a „hívekre” és a „bizalmatlanokra” szakadtság volt az egyetlen kettéosztottság az országban. Ennél sokkal élesebb határvonalat húzott a vírus a kilátástalan helyzetbe kerülők és mindenki más közé. Most ugyanis minden, ami eddig rejtve volt a (talán nem is olyan) mélyben fölgyorsulva a felszínre tör, nyílttá válik, és akkor válaszolni kell a kérdésre: hogyan tovább?! De vajon látjuk-e, hogy most ez a kérdés? Vajon erre keressük majd a választ?

A kutyám nem érti, csak fekszik mögöttem és halkan szuszog.

Én nem szuszogok.

Csak én sem értem…

2020. 04. 06. hétfő